Verseghy Ferenc: 134. A' rossz szívű Bölcsek.
a' bölcs világnak szép leleményivel
fel nem derítik, sem goromba |
szíveiket nemes érzeménnyel |
baromcsatákkal tartani látszanak,
mellyek szelídebb sorsra vágyni |
vagy bajokot szemesen kerülni |
a' bölcs örömnek bájja nem illeti.
A' merre tetszik, hajtya őköt |
a' susogó hitetés, az ösztön, |
nádat, vagy a' vad gőblyököt eggy picziny
bojtárnak éles füttyenése. |
Tik pedig, óh sanyarú vitákra |
felséghez illő, dücstelen, eggyügyű
erkölcsöt a' vásott Gonosznak |
rettenetes dühödési ellen |
jobb könyveinknek néma tanáccsai
nem védgetik, jaj! melly siralmas |
sorsotok a' kitanúltt latorral |
mellyekre jámbor nyájatok elkerűl
a' széles ösvénybűl, hol egymást |
döfdösik, űzögetik, tapodgyák |
a' tolvajoktúl kincseteket. Szemes
fortéllyok át tud hatni hozzá, |
bár ha ki tértek is úttyaikbúl, |
Sok szép ürüggyel kérlelik eggykorig
erkölcsötöknek szent negédgyét, |
's hogyha goromba köcsögtetések |
mindaddig űznek, még vagy elállotok
a' jámboroktúl, vagy kegyetlen |
ostorozássok alól kihaltok. |
az ó világnak, drága szerek gyanánt,
a' csalfa mérget, melly az embert |
emberek ellen irígy dühökre |
bölcseknek éles könyveibűl csak azt
szedvén ki, mint mester találmányt, |
a' mi az észt nagyon is kinyitván, |
nem tudgya; büszkén megvetik érdemes
munkáit a' jámbor Tudósnak, |
a' ki az embereket sekélyebb |
hiú dücsőköt, nyalka jutalmakot
kívánnak a' megcsalt Nagyoktúl, |
kiknek üres ragyogást szereznek; |
a' köz seregben, mellynek üres fejét
otromba gúnyokkal gyalázzák, |
addig az ügytelenebb Tudóskát, |
dorgálni látszik, vélek üvíteni,
vagy szertelen kínszenvedések köztt |
sírba hanyatlani kényszerítik. |
De hogyha e' két mennyei dísz közűl
meg kell tagadnod tőllem eggyet, |
a' ragyogó tudományt tagadd meg, |
lélek, ha tűr is. Szörnyet az emberi
nemzetben a' Bölcs, hogyha tündér |
fénnye az embereket vakíttya. |