Verseghy Ferenc: 170. (Szonett.)
's elrejti árját titkos könyeimnek. |
A' sors, iriggye szép reményeimnek, |
Bátyámnak karjánn járván ösvényemben,
ah! hogy ne várjak végre boldogságot, |
melly megdücsítse a' szívbajnokságot |
Oh! szűnny meg kétes szívem panaszkodni.
A' hajnal hozza már talán kezében, |
a' mi elrejtve volt a' sors keblében; |
villámja által eggy szempillantásban |
örök vidámság támad e' lakásban. |