Verseghy Ferenc: 179. A' CXXXVI. Zsoltár.
gőgösen örvendő Babilonnak
büszke folyói felett, |
's hazánk' Sionnyát sírva emlegettük. |
a' fűzfák' bogainn: az örömnek
ünnepi hangjaival |
nem férhetett meg gyássza bús ügyünknek. |
a' sanyarú rabságra, karunktúl
Istenes énekeket |
kívántak ollykor, mellyeket Sionnak |
Áh! ne reméllyétek, felelők mink,
hogy jövevény hegyeken |
nagy Istenünknek énekit dalollyuk! |
férjfi erőnk mind sínleni, hogysem
Tégedet, édes anyánk! |
Jerúsalem' várássa! elfelejtünk. |
e' hangos nyelvünk, mikor egyszer
a' te dücső nevedet |
nem fogja hű dallyával emlegetni. |
drága Hazánk! legfőbb öröminknek
elseje csak Te leszel! |
Bosszúdnak ostorára bizzuk, Isten! |
lakják. Haj ! be gonosz dühödéssel
fútta fel e' fene nép |
fok tornyainknak mérges ostromára |
Pusztítsd el mondá, gyökerestűl
írtsd ki! taszítsd le kevély |
falának ormait repedtt tövéhez! |
nem lessz, óh Babilon! ragyogóbb, mint
ügytelen Israelé. |
Hamvadba dűlsz, mint szent honunk! Szerencsés, |
a' kölcsönt, melly minket alázó
rabkötelekkel igáz! |
Honboldogító híres embereknek |
mindazokot hajdan, kik imént lett
magzatidot, ragadó |
vadfaj gyanánt, a' szirt' hegyébe csapják. |