Verseghy Ferenc: 187. Könyörgés a' Királyért.
Isten; itéletidet.
Tanítsd igazságodra jó Fiát;
hű Nemzetünknek nagy reménnyét; |
's a' gonosztúl letiportt
szegénynek elsikkasztott jussait
kezébe visszaszolgáltassa. |
a' kies öltözetű
mezőnek a' zomok bővelkedés
az eggy igazságnak hüvítő |
és ha szegénnyeinek
megoltalmazza szűk vagyonnyait,
az árvaságnak, özvegyeknek |
a' gonoszúl dühödő
nyomorgatónak; akkor, Istenem!
még nap világít kék egünkönn, |
a' Te dücső nevedet
a' nemzetek szünetlen tisztelik.
Kegyelmed által bölcs Királyunk, |
olly kegyesen leterűl
népére, mint a' szinte megkaszáltt
mezőre a' termékeny esső, |
Gondviselése alatt
a' jámbor emberek virágzanak,
virít a' békesség örökké. |
a' kegyesen siető
folyónak üdvöz áradásihoz.
A' pusztaságnak vad lakói |
nemzetek érdemeit
látván, borúlva kérlelik. Magok
a' messze országló Királyok |
's tisztelik és szeretik
mint attyokat. Nincs nemzet, melly irígy
szívvel ne nézze népeit, melly |
mert segedelmivel
megmenti a' szegényt, ki felkiált
szívéhez, a' halavány nyomorgót, |
pórseregét, vajudó
községeit kímélli; elhagyott
nyájának életét megójja. |
tőreitűl kegyesen
megőrzi őket. Ők is ám viszont
örömmel élvén felderített |
vékony adócska gyanánt,
a' kézi munkáikkal érdemeltt
érczének nem parányi részét; |
szüntelen; érdemeit
dicsérik, áldgyák szívét szüntelen.
Alatta sűrűk a' vetések; |
számtalan ága gyanánt
a' zöld szilasnak; bővem termenek,
mint szinte a' fű a' mezőkönn, |
Híre, dücsője örök.
A' napvilággal mérkezik neve.
Ő boldogít; őt érte áldgyák! |
Isten ! itéletidet.
Tanítsd igazságodra jó Fiát,
hű Nemzetünknek nagy reménnyét. |