Virág Benedek: SCHEDIUSNAK
SCHEDIUSNAK
Tegnap (igazságot szólok) sokféle, de hasznos
Dolgok, mint valamelly sűrű raj, tüntek eszembe.
Egy a többi között úgy megbájolta, s magához
Húzta fejemnek egész erejét, hogy róla tenéked,
Oh Pallás kedvelte, Lajos! szükséges is írnom;
Józan itéletedet kívánván. Nemde legelső
A Bagoly éjjel? kedve szerént országol; előtte
A madarak magokat megvonják. Ő, noha nem fél,
Nagy csendességgel röpdös: mikor édesen alszik
A tollas nép, s álmai közt csevegésre fakadván
Társainak látott örömit ki-ki kezdi beszélni,
Rajtok üt, és őket mint Éj lator öldösi, tépi.
Nemcsak az erdőknek megfészkelt gyáva lakóit
Hajtja fel álmokból, hanem a városra felosztott
Népnek is a szívét szomorú huhogása gyakorta
Megdöbbenti; de mindezekért még fenn lehet a bölcs,
Régi Világ által neki nyújtott tisztelet, én ezt
Önként megvallom: de ha most is rossznak alajtják
A házok tetején járását, és hogy az élők
Számából valakit kihuhol; ki ne merje gyalázni?
Egy történetet itt röviden feljegyzek. Az elmúlt
Századnak közepén egy nagy Bagoly éjjeli szállást
Tartott egy bizonyos ház kéményében. Urára,
Mert jelesebb esze volt az egész községnek eszénél,
Azt költék, hogy az ördöggel van, s régi boszorkány.
A buta csürhe reá vallott; mert látta nemegyszer
Amikoron kiröpűlt éjjel. Mentette szegényke
Ártatlanságát, de hiába; fejére halálos
Végzést lármáztak nagy eszű Bíráji, s kiveszték.
Hamva után az ökördi sereg vígyáza, ha vajjon
Jár-e boszorkányok, vagy nem. Járt; öszvefutottak
Hát félelmekben: Pásztor, Nótárius, eskütt -
Emberek, a népnek Kalaúzai! Hamva, Bagolynak
Képiben, így mondák, jár most, és minket ijesztget.
Hogy sok imádsággal nem győzték védeni kínos
Életeket, nagy messzéről végtére hozattak
Kétszáz tallérért egy puskást, aki szerencsés
Csővel az Éj madarát meglőtte, s közikbe vetette.
Ím! mi gonosz csillagzat alatt kezdette Világunk
E madarat tisztelni, s mi nem jól adta Minerva
Oltárának! Ezen méltatlan régi szokásnak,
Ámbár mély gyökeret vert, mondjunk ellene, s tőle
Álljunk el. - Te Minerva! Kinek szolgálni dücsőség
Egy szabad országban: hagyj hozzád lépni, ijesztő
Képű Gorgonodat lebocsátván egy kis időre;
S e magyar áldozatot kegyesen vedd! Oh! ha nagy
Véreinek javokat szereted; ha vitézi tüzekből
Méltóknak látod boldog koszorúdra; könyörgünk,
Engedjed, hogy amaz búsúlt Éj, s durva setétség
Rettentő madarát vethessük félre, s helyébe
A Darut, érdeminek nézvén fényére, tehessük!
Így gondolkodom én, Lajos! a Daru mint tudod,
Nappal vígyázó; fennjár az egekbe, s megérzi
A záport, a fergeteget, s kijelenti előre.
Egymás ellen ezen madarak (mert hol vagyon a föld
Hátán szüntelen egyesség) csak néha dühödnek.
Többnyire nagy szeretet van köztök. Védik erőtlen
Társaikat, s a még nem járt, kelt ifjakat őrzik,
Oktatják nem félni; hanem vagy halni, vagy élni.
A nemes udvarokon, ha Darut látsz, oh Magyar ifju!
Tudd azután az okát, és tiszteld véle. Minervát.
Dolgok, mint valamelly sűrű raj, tüntek eszembe.
Egy a többi között úgy megbájolta, s magához
Húzta fejemnek egész erejét, hogy róla tenéked,
Oh Pallás kedvelte, Lajos! szükséges is írnom;
Józan itéletedet kívánván. Nemde legelső
A Bagoly éjjel? kedve szerént országol; előtte
A madarak magokat megvonják. Ő, noha nem fél,
Nagy csendességgel röpdös: mikor édesen alszik
A tollas nép, s álmai közt csevegésre fakadván
Társainak látott örömit ki-ki kezdi beszélni,
Rajtok üt, és őket mint Éj lator öldösi, tépi.
Nemcsak az erdőknek megfészkelt gyáva lakóit
Hajtja fel álmokból, hanem a városra felosztott
Népnek is a szívét szomorú huhogása gyakorta
Megdöbbenti; de mindezekért még fenn lehet a bölcs,
Régi Világ által neki nyújtott tisztelet, én ezt
Önként megvallom: de ha most is rossznak alajtják
A házok tetején járását, és hogy az élők
Számából valakit kihuhol; ki ne merje gyalázni?
Egy történetet itt röviden feljegyzek. Az elmúlt
Századnak közepén egy nagy Bagoly éjjeli szállást
Tartott egy bizonyos ház kéményében. Urára,
Mert jelesebb esze volt az egész községnek eszénél,
Azt költék, hogy az ördöggel van, s régi boszorkány.
A buta csürhe reá vallott; mert látta nemegyszer
Amikoron kiröpűlt éjjel. Mentette szegényke
Ártatlanságát, de hiába; fejére halálos
Végzést lármáztak nagy eszű Bíráji, s kiveszték.
Hamva után az ökördi sereg vígyáza, ha vajjon
Jár-e boszorkányok, vagy nem. Járt; öszvefutottak
Hát félelmekben: Pásztor, Nótárius, eskütt -
Emberek, a népnek Kalaúzai! Hamva, Bagolynak
Képiben, így mondák, jár most, és minket ijesztget.
Hogy sok imádsággal nem győzték védeni kínos
Életeket, nagy messzéről végtére hozattak
Kétszáz tallérért egy puskást, aki szerencsés
Csővel az Éj madarát meglőtte, s közikbe vetette.
Ím! mi gonosz csillagzat alatt kezdette Világunk
E madarat tisztelni, s mi nem jól adta Minerva
Oltárának! Ezen méltatlan régi szokásnak,
Ámbár mély gyökeret vert, mondjunk ellene, s tőle
Álljunk el. - Te Minerva! Kinek szolgálni dücsőség
Egy szabad országban: hagyj hozzád lépni, ijesztő
Képű Gorgonodat lebocsátván egy kis időre;
S e magyar áldozatot kegyesen vedd! Oh! ha nagy
| Árpád |
Méltóknak látod boldog koszorúdra; könyörgünk,
Engedjed, hogy amaz búsúlt Éj, s durva setétség
Rettentő madarát vethessük félre, s helyébe
A Darut, érdeminek nézvén fényére, tehessük!
Így gondolkodom én, Lajos! a Daru mint tudod,
| éjjel, |
A záport, a fergeteget, s kijelenti előre.
Egymás ellen ezen madarak (mert hol vagyon a föld
Hátán szüntelen egyesség) csak néha dühödnek.
Többnyire nagy szeretet van köztök. Védik erőtlen
Társaikat, s a még nem járt, kelt ifjakat őrzik,
Oktatják nem félni; hanem vagy halni, vagy élni.
A nemes udvarokon, ha Darut látsz, oh Magyar ifju!
Tudd azután az okát, és tiszteld véle. Minervát.
