Vörösmarty Mihály: Harmadik felvonás
És tündér tömkeleg.
Tünde s Csongor - úgy mutatják
Messzelátó szemeim -
Erre jőnek, az pihenni,
Ez mint árnyék, őt követni;
S a manók is - mely szerencse!
Üldözésem tárgyai,
Erre jőnek. E határon
Most én kővé változom,
Rút varacskos régi kővé,
Hogy, mit önkényt elbeszélnek,
S fúrt agyakon végezének,
Majd, ha mind kihallgatom,
Meg lehessen rontanom.
Mind a három, mint az ürge,
Jól teszik, hadd nőjenek.
Úgy, de bezzeg Balga bátytó,
Mit csináljunk a manókkal?
S e varacskos vén követ
Felnyalábolom fölébe.
Aztán hadd ballagjanak,
Mind a vízig szárazon.
Deh, te szürke, deh, te ráró. -
egy kissé fölemelkedve.
Itt vigyázok, mint az örvény,
S jaj neked, te csalfa szolga,
Meg lesz ágyad vetve nálam,
Meg! csalánból, és tövisből,
S szúnyogokból szemfedőd.El.
Mintha szóltak volna? - Senki. |
Hej! de mit szemlélek ott?
Ember az, vagy morzsalék?
Oly alatt mász a gödörben.
Csongor úrfi. - Ő az, ő az!
Oh, be messze van szegény.
Hol jár itt az istenadta?
Átkozom rosz bocskora
Milyen hirtelen meghozta.
Soha, soha! Csongor úrfi,
Erre! Erre!
jő.
Itt vagy, Balga? |
Mint sugár, mely egyik égből,
Egy világi messze végből,
Más világba szökve hat,
Jöttem, vagy csak álmodám,
És alattam, és fölöttem,
Oldalattam, és köröttem
A világot láthatám.
Egy nagy arc volt, végtelen,
Rajta millió szemek;
Mind oly ékes, oly remek,
Hogy beszédem képtelen,
Méhdongás, szunyogzene,
Elbeszélni, amit láttam,
Ahogyan forrt fenn, s alattam
A világok mindene.
Mily keserves hullomás!
Mint, ki már fenn kezde járni.
De beszéld el, Balga, mint van,
Ily hamar, hogy itt teremtél?
Mig te égen, csillagon
Összevissza nyargalóztál,
Addig én kordélyomon
Jöttem itt a vert uton.
Mennyi csárda, mennyi csapszék
Volt előttem! és utánam!
Az egész út csárda volt.
S rajta százezer pohár
Csillogott, mint napsugár.
S mennyi zaj, mily kurja volt,
Azt én el nem mondhatom,
A mennydörgő mennykü dobszó,
S a legmérgesebb mozsárszó
Ahhoz képest cimbalom.
Ott, a' házba költözünk most,
S hírt, tudosítást veszünk.
És annál inkább iszunk.
Volt előtted, s szomjuhozál?
A temérdek semmivel.
Mint fizettél, úgy ihattam,
Szégyenedre - csak vizet.
Balga, hallod, itt megálljunk.
Két parányi mézedény.
Mily dicsőség mozdulatja.
Mintha csókot kérne kölcsön
A füvektől, a virágtól,
S félni kell, hogy meg nem adja,
Hogy legottan elrepűl,
S a virágot sírni hagyja.
Mondhatom, gyöngy két személy.
S ami ott utána megy,
Az csak árnya termetének.
Hát az árnyék vastagabb-e?
Törzsökebb-e, izmosabb-e?
S a valóság ösztövér?
Oh, uram, még oly árnyékot
Össze-vissza s átölelni
Nem legböjtibb gondolat.
Nyeld el félkapált eszednek
Lúdtömő termékeit.
Menj, mig e nap rajzolatja
A szük útat el nem hagyja,
Térdepelve állj elébe.
Kérjed, kényszerítsd nevemben:
Nincs-e tiltva s kedve ellen
Mondhatatlan kellemeinek
Elborulnom zsámolyánál,
S mint utasnak, idegennek
Kérdést tenni szűz magánál?
Menj, ne késsél, menj sietve.
jőnek.
Itt a Hajnal honja van.
Mely rőt tajtékból fuvalva,
S csillaggal van koszorúzva,
És e tündér kert megette
A szép hajnal birodalma.
Hogy tilalmas birtokában
Lánnyal szólni férfinak,
Még tilalmasb nyájaskodni
S csókért csókkal adakozni?
Hogy legelsőbb kedveséhez
A szerelmes lányka szólt,
Elpirultak arcai,
S szebbek lőnek Hajnalénál,
És azóta e hazában
Amely lány szól kedveséhez,
Eljátszotta kedvesét,
Eljátszotta szíve üdvét,
Mely, mint forrás a hegyekből,
Ömlik, ömlik, s vissza nem tér.
Csak mikor fenn tündököl
A világos dél,
S Hajnal messze múlat, egy más
Ország szélinél,
Akkor kertje belsejében
Lop a szerelem,
S egy rövidke édes órát
Enged töltenem.
Ah, de innen, innen is
Elhajt végzetem,
S akivel felboldogulnék,
Nincsen itt velem.
Csongor ah, még egy delem van,
Egy kis óra tartománya,
És te messze, messze vagy még,
Mint a végtelen világvég.
Ily bohó kis rendelést
Nem találni hét megyében.
Férfihoz nem szólni lánynak!
Szörnyűség az. -
Ilma, hallod, |
Legalább hagyd megsiratnom.
Ilma, Ilma, Csongor eljött.
Balga is nyomába jött.
Kínos édes érzeménye!
Míg időnkben tart, ölelni?
Vár kívűl egy ház vagyon,
Tisztes özvegyasszony lakja,
Ott Csongornak hirt hagyunk,
Délben Tündét hol találja.
Jer, ne lépj oly pípesen,
Mintha boltba küldenélek,
Jer, szaladjunk.
Ah, de nézzed, |
Tátogat. |
Férfi, mint a többiek.
Térdem itten a határ.
Ott egy ékes ifju vár -
Hogy beszélhet ily bolondot!
Szűk utunkat mind elállta.
Vagy magyar szót, szép virágim,
Még ti nem tanúltatok?
És az a kis gyenge száj,
Gyenge, mint a csibemáj,
Oly hiába volna szép,
És hiába oly pirosló,
Hogy határin semmikép
Nem terem meg a magyar szó?
Azt kivánom tudni - Menykő!
Egyik sem fülel reám.
Ments meg innen. |
Ah nem, Ilma, |
Mert különben itt veszünk.
És tudom, hogy visszafordúl.
A boszorkány körmök ilyek.
S híd gyanánt lesz lábaidnak,
Annak is rossz bár; de menj át,
Addig én őrt állok itt.
Vaj! mi volt ez, bolhaugrás, |
Oh, ez átkozott szekér volt.
Elborúlok ott előtte,
S válaszát magam veszem.
Most középen itt rekedtünk.
Ott a szolga, itt az úr.
Hogy leánynak lenni könnyü!
Útját úgy eltérdelik,
Hogy nem képes elszaladni.
Mint lehullott férges alma
Láb előtt hever körűle
A sok csalfa férfi szív:
S aztán lépjen, s ne botoljon!
Oh, én inkább hódolok.
Tündéhez.
Éjbe foglalt délvilág
Szólj, miként nevezzelek,
Hogy ha fénynek mondalak,
Még csekély ne légyen a név.
Nem felelsz? ah, ajkaid közt,
Mint szeretnék lenni szó,
Titkos, édes, fél kimondott.
Szólj csak ennyit is, ne kínozz.
Nincs szebb, mint a némaság,
Mely szép ajkakon mulat;
Tó az, mely bár pusztaság,
Mégis mennyet mutogat.
Oh, de már ha tiltva van,
Látnom rózsaréveit
Szózatodnak, hallanom hagyd
Szívbeöltő hangjait.
Intesz? félretérjek innen.
S me ne tudjam, hol vagyok?
Ah ha még te is kegyetlen,
Milyek úgy a szirt s fagyok?
Elveszek! - de nem busítlak,
Szívemet hagyom hidúl;
Lásd, hogyan mégy rajta át,
Mert alatta tenger a bú,
S a sohajtás fergeteg.
Meg nem tartja; elmegy, itt hágy.
Szólj, te tőke, szólj, te szikla,
Szólj, te békasó! mivel
Bánthatád, hogy nem felel?
S ki volna más? te szirt, |
Kedvem volna addig ütni -
Ily gyaloghid, mint magam,
Félvilágon sem terem több,
Melyen istenasszonyok
Járdogálnak, lépdegélnek.
Úgy beszélik, egy volt ilyen.
Melyet Jákob álma látott,
S Balga alkalmas hitellel
Még ez őstől származik.
Oh, az a láb!
Mit beszélsz? |
Oh, mi láb az!
Gyenge volt-e? |
Szólj, kicsiny volt? |
Könnyű volt-e? |
És nyomása? |
Minden porcikám megindult:
Szívem, májam, agyvelőm,
Még a -
Még a |
Úgy megnyomta - meg ne üss hát -
Azt hiszem ő, csak árnya volt,
Aki úgy reám dobolt,
S dobbanása oldalaim közt
Most is nyögve bujdosik.
Itt ki mondja most nekem?
Elnémúlt a szerelem,
S akkivűl nincs semmi hívem
Mely vezetne útamon.
Nem tudom, hová legyek.
Torkon metszi a keservet,
Elsohajt egy ilyenadtát,
S szépen meghalálozik.
A szokás ez -
A szokás az, |
Durva szolga, mert miattad
Hágy el mindenütt szerencsém.
Nem, letörlek |
Vedd le lábadat nyakamról,
Itt találtam egy nyomot.
Hátamon van, |
Egy van ilyen a világon!
Ő az, ő az, Tünde jár itt,
Tünde! - oh, öröm, ne ölj meg.
Minden úton megterem.
Oh szerencse, oh örömnap!El.
Oh szalonna, oh kenyérnap! El.
mely alatt kigyó tenyészik,
S a penészes béka nyög.
Aki rajta megpihen.
fölemelkedve
Hőhe! |
Mely utálat. |
S hozzád nyúlni förtelem;
Megragadlak, undok állat,
Meghuzattál, most fizess.
Szép erődet oly hiába.
Hátha még majd rád ijesztek?
Egy van, aki rám ijeszthet.
Tudd, s réműlj, az ördög az.
Aki bánthat, én vagyok.
Vén Mirígy, tudd, én vagyok.
Meg ne indúlj: |
Mint az orsó pördül is,
Vén Mirígy mint gondolat,
A boszúnak gondolatja,
Úton ér, és elemészt.
Vár kivűl egy dombon áll.
Ott most én lakom, cselédes,
Tiszta özvegy képiben.
Csongor, aki most ezen jár,
Mert egyéb nincs a vidéken,
Kisded hajlakomba száll.
Körmeim keresnek itt.
Büntetés vár. Jól tudom,
Ami kárt tett, azt idővel
Visszaszerzem, csak figyelj rám.
Légy szolgája. |
S öltözzél, mint ő vagyon,
Légy bohó, mint az, s fecsegj,
Hogy, ha Csongor lát, ne sejtse,
Ami változott körötte.
A közép dél fényekor,
Hintsd meg ottan e porokkal,
S ő alunni fog, ha szinte
Félvilágot érne is
Minden perc, kit ott elalszik.
Bízd reám; |
Most eredj, én majd követlek.
félre.
Hogy jutalmam meglegyen. El.
sietve jő.
Pszt! |
Ki az, no? |
Oh, oh, bizony ni! |
No, nagy leány hát! |
Olyan ám, mint nénike,
Oly redőből szőtt öreg zsák.
Fogfájása sincs -
No kedves |
nevetve.
Szántóföldet vinni arcán,
Melyben agg szeplő virágzik,
S mint egy tisztes régi szűz,
A szömörcs szakállt ereszt?
Jaj, beh furcsa kép maga!
Dévaj, álnok, csapdi szer, te.
Én tudom, hogy nem vagy oly rosz,
Mint szavadból mondanálak;
Lásd, a kort tisztelni illik,
S én, behintve bár redőkkel
Még javadra élhetek tán;
Mert, leányom, a redők
megborzadva.
El ne rémülj. |
S hát hová mégy, gyermekem?
Tudja isten, vagy mi! merre?
Kór apád van s szenvedő;
Nincs egyéb, mint csak te, aki
Gyámolítsa és kötözze,
Most füvekkel gazdagon
Visszatérsz, hogy azt tegyed.
Úgyebár! tudom, mi űz?
No lásd, leányom; |
Aki téged, bennszorúltat
A rettentő tűzhalálból
Másod élettel megáldott,
S már te ép vagy, ő pedig, mint
Szén az izzadó kohóban,
Vész, fogy, s tán hamvába dől.
És az árvák, |
Aki porban mász előtte,
S mint oroszlán rí az éhség
Ajkaik közt, hogy miatta
A sivány port rágdogálják.
S a szegény, e férgek atyja
Nem segíthet, nem mozoghat,
Köny helyett kínlángokat sír
És az égre így kiált föl:
Isten, Isten! élsz-e még?
leül, és sír.
Hisz csak tréfa volt beszédem.
Egy setétlő kis teremben
A pokolmécs pillogása,
Bűnös ajkak suttogása
Elboríták lelkemet.
Elpirultam, és nem látszott,
Visszavágytam, nem bocsáttak,
Vagy bocsáttak, s nem jöhettem,
Nem kivántam jőni már.
Hév kar ége vállamon,
S a merész, az áruló csók
Elcsattant tűzajkamon.
S oh, azóta, szörnyü élet!
Oh, én elveszett leány, én!
Egy szép úrfi vár reád.
Átkozott az óra is.
Nézd e szép aranyhajat.
fölkel.
Te dévaj! |
S oh, az a szép gazdag ifjú!
Oh, mi szép az ifju vérnek
Úgy lobogni, úgy szökelni.
Félig alkonyúlt teremben
Bíbor ágyon a fehér lány
Mint elöntött téjhab alszik,
Vagy csak úgy tesz, mintha alunnék.
S mint a megrezzent harang,
Hangzik, és ver a tüzes szív:
Akkor a szép ifju jön
Titkon, csendben, egyedűl.
Jer velem, ne búslakodjál,
Jer, te csinos kis boszorkány.
Mennyi szál hajad terem,
Mind arannyá változik,
Olyan gazdaggá tehetlek.
Én tán elmegyek haza.
elvonja.
Csongor, ezt neked szereztem.
Ennél lelj utált szerelmet,
Azt ohajtom, s végrehajtom,
S többé nem keres boszúm.