Vörösmarty Mihály: (MÁR A FÖLDÖVEZŐ TENGER. . .)
(MÁR A FÖLDÖVEZŐ TENGER. . .)
Már a földövező Tenger alá elmerűlt
Fébus, s visszaötlő lángja piritgatá
A kis fellegeket szép hanyatlása közt.
Mellyem fojtogaták bánatim árjai
És mint a rohanó szikla, reám borúlt
Bús emléke lerontó esetemnek; ah!
Hány ízben lenyomám könnyeimet, mikor
Mélyebb gondra hevűlt képzetim önteték;
Hányszor tűnt fel hiú képiben a remény
S ismét fentlebegő lepleit elvoná,
Küzdöttem bajimért a siralommal is.
Bújim terhe alól fel, felemelkedém,
Egy csillám akadott gyakran előmbe, mely
Ismét félre voná andalodó szemem.
Majd a csillagokon járva legelteté,
Majd Tybúr, s az örök Tempe virányain,
Mindenkor magamon, dolgaimon kivűl
A kedves csalatás bája körűl ölelt.
De oh karja közűl csakhamar a való
Kínzó vészeihez visszaidéze vala.
És mint a habozó tenger özön vize
A szél mérge miatt öszve verődve kűzd
S hullámló zajain torlatokat lövell,
Úgy elfogta remény, s félelem a hüves
Estnek szelleti közt lelkemet, - egy felől
Aggodás habokat kezde feszíteni,
Ama bízodalom hátra szegé viszont,
S jóltévő öliből csendesedést lehelt.
Igy küzdöttek együtt érzeteim, bajos
Kínnal rejtegetém szívem erős sebét.
S már a csendes határ éjjele ünnepelt,
A természet hüves leple alá hajólt,
Megszűnt zörgeni a dolgosok ép keze,
A zengő madarak harmatos ágakon
Édes csendbe borúlt álmot aludtanak.
A köd korma között égbe emelkedő
Bércnek fái alatt fekszenek a vadak
Itt e fákra füzött árnyak homályiban.
Bolygó csillagival tündökle a nagy Ég.
Csak ez, s a kifolyó csergeteg árja közt
Hempelygő kövecsek friss zuhanásai
Voltak tárgyaim, és durva tanúim is,
Míg én bús panaszokkal tele hangozám
Az erdőt, ligetet, s a hegyek oldalit.
Fébus, s visszaötlő lángja piritgatá
A kis fellegeket szép hanyatlása közt.
Mellyem fojtogaták bánatim árjai
És mint a rohanó szikla, reám borúlt
Bús emléke lerontó esetemnek; ah!
Hány ízben lenyomám könnyeimet, mikor
Mélyebb gondra hevűlt képzetim önteték;
Hányszor tűnt fel hiú képiben a remény
S ismét fentlebegő lepleit elvoná,
Küzdöttem bajimért a siralommal is.
Bújim terhe alól fel, felemelkedém,
Egy csillám akadott gyakran előmbe, mely
Ismét félre voná andalodó szemem.
Majd a csillagokon járva legelteté,
Majd Tybúr, s az örök Tempe virányain,
Mindenkor magamon, dolgaimon kivűl
A kedves csalatás bája körűl ölelt.
De oh karja közűl csakhamar a való
Kínzó vészeihez visszaidéze vala.
És mint a habozó tenger özön vize
A szél mérge miatt öszve verődve kűzd
S hullámló zajain torlatokat lövell,
Úgy elfogta remény, s félelem a hüves
Estnek szelleti közt lelkemet, - egy felől
Aggodás habokat kezde feszíteni,
Ama bízodalom hátra szegé viszont,
S jóltévő öliből csendesedést lehelt.
Igy küzdöttek együtt érzeteim, bajos
Kínnal rejtegetém szívem erős sebét.
S már a csendes határ éjjele ünnepelt,
A természet hüves leple alá hajólt,
Megszűnt zörgeni a dolgosok ép keze,
A zengő madarak harmatos ágakon
Édes csendbe borúlt álmot aludtanak.
A köd korma között égbe emelkedő
Bércnek fái alatt fekszenek a vadak
Itt e fákra füzött árnyak homályiban.
Bolygó csillagival tündökle a nagy Ég.
Csak ez, s a kifolyó csergeteg árja közt
Hempelygő kövecsek friss zuhanásai
Voltak tárgyaim, és durva tanúim is,
Míg én bús panaszokkal tele hangozám
Az erdőt, ligetet, s a hegyek oldalit.
Pest, 1819
