Vörösmarty Mihály: (MÉRT NEVEZEL. . .)
(MÉRT NEVEZEL. . .)
Mért nevezel, már most mondd meg, változni tudónak,
És ez a kétszinüség van bennem, melyre felindúlt
Nemde talám koszorúd méltatlan elragadóját
Vagy tám más okból indúltál ellenem álnok -
Visszavonó kétszínü vagyok: habozólag okádtad
Mert egyedűl dícsérni lehet, aki érdemes arra
E vétkem szemeidbe miként tűnt? álmodozál tám,
Hogyha pedig mostan megelőzöl, s nyert koszorúmtól
Amely mostoha sors csuffá tett, és lealázott,
Légyen elég már végre neked ezt hallani tőlem:
Rút cudar az s csapodár lélek aki inti barátját
Oly vad vélekedés mellett mérgedben epedjen
| Nemde okult az most, oktalan aki vala. |
| Bosszúló verssel gyúladozó kebeled. |
| Üldözöd, s igy szánod aljasodásod okát? |
| Szívű! s nem mertél szembe kijönni velem. |
| Rám feddő szavaid, illenek, ámde reád. |
| És legyalázni, kinek tettei arra valók. |
| Ezt amidőn rútúl ám igazitni meréd. |
| Én elesek, halljad erre miként felelek: |
| Majd valahára viszont, még ugyanaz felemel. |
| Ily alacsonsággal, hogy Te ne szólj ezután. |
| Forró mérgébűl, s rontja, gyalázza nevét. |
| Búsongó szíved, mást gyakoroljon eszed. |
Pest, 1816
