Vörösmarty Mihály: PROPOSITA SENTENTIA
PROPOSITA SENTENTIA
Tündér szerencsénk oly csalfán forgatja gyarló ügyünket, hogy örömünkért még annyi epedő siralmakkal adózunk reménytelenül kerekedett esetinknek durva csapásit szenvedni kényszerítvén:
Kénnye szerint forgatja ügyünket a csalfa szerencse,
Majd most szárnya alá vészen, s mosologva kecsegtet,
Már amidön megnyerte szived, s bízodalmadat, elhágy,
Ily gyarló öröminknek talpköve, ily töredékeny
Részesülünk öröm-órákban, nyájjaskodik a szív,
Sokszor az emberiség terhét (ez okozza hibánkat)
Vígadozunk, mulatunk, jádzunk, de a gyenge mosolygást
Majd epedő sírás, hervasztó bú, szomorúság,
Kétszerezett renddel öröminket félbe szakasztják
Mint ama messze terült cserfát megfosztja diszétől
Szint úgy egy dolgunk vídít, keserít a jövendő
Most kiderült fénnyét bámulva csudáljuk a napnak,
A hajnal csendes, reggel már fergeteget szűl,
Víz színén támadt buborék módjára enyésznek
Jég hátán épűlt hóhalmok az emberi dolgok,
Hát ily gyarlóság bizodalmat is érdemel, ily nagy
A mérget takaró fény elcsábitja szemünket
A bajoló vétkek s a kevélység kedves előttünk,
Bosszúló harag, írígység egymásra süvöltnek
Igy rongálódunk, ha a múlandókra tekéntünk,
Sokszori tettünket szívünk bánkodva kesergi,
Mégis hanyatt homlok dőlünk s rosszakra hevűlünk
Igy a földi öröm tünemény; s fordúl bánatra, midőn azt
Jót, rosszat tehetünk, abból mindenkor örömmel
Búsongjon hát aki akar, véget vetek én már;
| Kénnye szerént felemel, s hány-vet a földre viszont. |
| S csábító színnel csalja betöltve, szemed. |
| Boldogságoddal rútul a földig aláz. |
| Lábon állapodott sorsra kiszánva vagyunk. |
| Tréfáló ajakunk néha kacagva nevet. |
| Meg nem fontoljuk, s alszik a lélek erő. |
| Sokszor sírással fojtja el a bal eset! |
| Kétséggel rakodott gond keseríti szivünk. |
| Váratlan esetink, jön vigadásra bajunk. |
| Téli hideg, tavasz azt hozza szinére megint. |
| Vagy már megjelenő óra csapásaival. |
| Nem sok idő mulván fénnye homályba borúl. |
| A nyugovó tenger mély habozásra hevűl. |
| Mindenek e földön, csügged erő s hatalom. |
| Omlanak, olvadnak s nem maradásra valók. |
| Tévelygésbe miként botlik az emberiség? |
| S mint a szemetlen ló, ugy mi gödörbe bukunk. |
| Mérges káromlás szánkbul omolva kiforr. |
| A kínos Poklok több szüleménnyeivel. |
| Lélek isméret bús panaszokra fakaszt. |
| Bár sokszor szánkban visszakerűlne szavunk. |
| S csak vígyáztalanúl töltjük a vig napokat. |
| Amit utóbb siratunk, merte mivelni eszünk. |
| Részesülünk, ebből bút keseregve nyerünk. |
| Akibe nem könnyen csüggedez a magyar ér! |
Pest, 1816 - 1817
