Vörösmarty Mihály: (TÉGEDET, AKI VELEM. . .)
Korban együtt buzgál járni az ősi nyomon, |
Hagyjalak, a hűség szép neve, puszta - hiú? |
Forró érzeteit, csak kis homályba veti, |
Mint hüves harmati csepp a ligetek füveit. |
S a haladékony idő bontakozásba vetett. |
Csak szűk és száraz dolgok akadnak elő. |
Mint kiket a kicsapás durva gyanúja szorít. |
Sorsodat a rossz hír kétesen adja elő: |
Gyenge reményidtől a könyörűltlen erő: |
Pályádon buzgó szivvel eredni, - ne félj. |
Hol majd múlt bajidon kedves örömre fakadsz, |
Megmaradott éltét szép nyugalomba teszi. |
A hullámló zajt biztosan hallja, s örűl. |
A váras zajait s annak ezernyi dühét. |
Érzésit csapodár módon az álnok erő. |
Hol gyors habjaikat csermelyek öntik alá. |
Kényednek, suhogó lombok hüs árnyaikat. |
Sárga kalászokkal habzani víg teleket. |
A hűs róna között andalodásba merűlsz |
Szánatlan bajait, s a haladékony időt, |
S a nem várt jeleket tünteti mostan elő. |
Egy kivesző támaszt Léte helyébe ezert. |
A voltak, s kiderűl, ami homályba nyögött. |
Mely szűk volt ezelőtt, füstbe kel, ami hiú! |
A nem csalfa Való mostani fénye előtt. |