Vörösmarty Mihály: A JUHÁSZ ÉS BOJTÁR
Melledet? elmédet mi tünődés hozta zavarba?
Bús ha kel a szép nap, szomorú ha lenyugszik, epedve
S kedvtöltés nélkül tereled kis nyájadat erdős
Völgyeken és hegyeken s a tarkás parti mezőkön.
Ébred téli nyugalmából a fű, fa körűled,
És fiatal szépségében koszorúzva virággal
Int tavaszunk, s örömet vígan hint minden utadra,
És te kesergsz. Hév könnyeidet hűs csermelyek isszák,
Gyenge nyögéseidet lassú szél szárnya repíti,
S bús környékedben panasziddal zúgnak az öblök. . .
Szöszke szelíd kis bojtárkám! mondd bízva, mi hervaszt?
Gazdád kérdezi, szólj: ír lesz készsége sebedre.
Melyre nehéz zivatar száll a csillagtalan égből,
És hidd el, lelkem szomorú fog lenni halálig.
A bú-födte napok, hetek egymást váltva lefutnak;
Eljő végnapom is. Megnyughatom akkor örökre.
Majd néz a kis nyáj, erdőn s vízparti mezőkön
S a szomorú bojtárt többé nem fogja találni.
Már mélyen fekszik szűk sírban, s hallgat az akkor
Ott, hol szívének keserű fájdalma eloszlik.
Tízen túl hat nyár feselő éltedben alig múlt,
És nyájamnak most első nemzéseit őrzöd.
Ó pásztor, mikor én ezelőtt a parton enyelgve
A lassan zuhogó víznek mélyébe lenéztem,
Gyenge szelíd arccal, könnyű tündéres alakban
Egy csínos gyermek remegett föl előmbe vidáman,
S ajka mosolygóbb lett, valahányszor rá mosolyodtam.
Most ha könyűs szemmel letekintek tiszta vizekbe,
Egy halovány bús kép lebben szórt hajjal előmbe,
Mely szemeit lehunyó félben szemeimre mereszti.
Érzem jól, ez lesz az enyészet képe. . . halálom.
Míg te vidám voltál, a vízben víg vala képed.
Most veled elkomorúl. De mért vagy most te szomorgó?
Aki vidám voltál, miért vagy most búba merűlve?
Valld meg okát hamar: ok nélkül nincs semmi, nem is lesz.
Hallgatsz! Hasztalan; én tudom azt: nincs titkod előttem.
Jer, ne busúlj, megtér, ki után búsongasz, öledbe.
Lányodat a halmon láttam lézegni: kiváncsin
Fordítá ligetünkre szemét s szép bútalan arcát.
Jersze: tereld velem a nyájat, megleljük azonnal,
Im a szilfa felé szöknek bárányai: mozdúlj,
Hajtsd juhodat, hajtsd a szilajabbat gyorsan előre.
Még ha csalódnom kell: a nagy kín eltemet engem.
Ah de ha csalsz, legutolsó lesz lelkemnek ez óra,
S a kikelet szele, mely gyengéden szórja leomló
Fürteimet, ha megint eljő egy más kikeletben,
Amit fölkapjon csak alig fog lelni poromból.