Vörösmarty Mihály: A VÁRÓ IFJU
A VÁRÓ IFJU
Megvártalak, kedves, az órára,
A szép piros hajnal hasadtára,
Hév volt karom, hogy majd átkaroljon,
Hév volt ajkam, hogy majd megcsókoljon.
A szép piros hajnal hasadtára,
Hév volt karom, hogy majd átkaroljon,
Hév volt ajkam, hogy majd megcsókoljon.
Szívem dobogása volt köszöntőd,
Valahányszor a szél felsüvöltött,
S minden árnyék, minden fény sugára
Termetednek csala csodájára.
Valahányszor a szél felsüvöltött,
S minden árnyék, minden fény sugára
Termetednek csala csodájára.
Hol maradtál, hol maradt szépséged,
Rózsaarcod, violanézésed?
Hol fehérlett tél s nyár boszujára,
Hókebeled gerjedelmes árja?
Rózsaarcod, violanézésed?
Hol fehérlett tél s nyár boszujára,
Hókebeled gerjedelmes árja?
Lélekzeted édes illatával
Mily szerencsés táj szellője szárnyal?
S a föld szíve hol dobog alattad,
Örömében, hogy te megtapodtad?
Mily szerencsés táj szellője szárnyal?
S a föld szíve hol dobog alattad,
Örömében, hogy te megtapodtad?
Jaj mi kérdés, mely ohajtozás ez!
Nem vagy itt, bár a hely s óra kedvez;
Itt van a nap, itt van új világa -
Nem te, békem s vágyaim zöld ága!
Nem vagy itt, bár a hely s óra kedvez;
Itt van a nap, itt van új világa -
Nem te, békem s vágyaim zöld ága!
Majd ha látsz virágot hervadozva,
Büszke lombot búsan meghajolva,
Majd ha látsz kis csermelyt gyors mentében
Megfáradni völgyek mély ölében;
Büszke lombot búsan meghajolva,
Majd ha látsz kis csermelyt gyors mentében
Megfáradni völgyek mély ölében;
S hűlni napfényt felhők torlatában:
Gondold, híved úgy hűl nagy buvában,
Úgy ül, feje lombként lehajolva,
Élte a virágként hervadozva.
S fáradt lelke mint a fáradt csermely
Agg, fogy és vész; mert te nem jövél el.
Gondold, híved úgy hűl nagy buvában,
Úgy ül, feje lombként lehajolva,
Élte a virágként hervadozva.
S fáradt lelke mint a fáradt csermely
Agg, fogy és vész; mert te nem jövél el.
1830 eleje
