Vörösmarty Mihály: A VÖLGYI LAKOS
Feszül az égnek
A hegy tövéből
Egy hársfasor.
Zuhogva csermely
Szakad siralmas
Lakom felé;
Ott nyugszik ottan
Kél hajnalarcu
Tündér alakban
Vezér tüzem,
Szép, mint kelő nap,
S mint a lenyugvó
Olyan szelíd.
Nem tudja, vagy tán
Ha tudja, nem szán,
Hogy szenvedek.
Elkapja szómat,
A hab könnyűmet -
De nem felé.
Keservem hangja,
Nem ér szivéhez,
Nyögő szivem."
Bús andalogva
A völgy lakója
Gyötrelmeit.
Elkapta hangját,
A hab könyűit,
De más felé.
Tenger nyelé be,
A szél fuvalmát
Zugó vihar;
Bús zöngelemmel
Szél és patakzaj
Sohajtanak.