Vörösmarty Mihály: (ALUDJATOK SZÉP ÁLMAIM...)
Őrömrivasztó bánatom éjjele;
Itt a reménynek véghatára, |
S a szivet elsanyaró valóság. |
Ki nyújt bajomban szánakodó kezet?
Ég, föld, miért nem leltem eddig |
Kebleteken, ha vagyon, nyugalmat: |
Ott járva, hol most a sivatag berek
A téli fergeteg hazáját |
Dérkoszorús tetejével éri, |
Velem sohajtott a hideg esti szél;
Borongva hajtott rám az ég is, |
S gyászaimat befödé homálya. - |
A búnak enged; enged örömnek is.
S mint a Dunának kétes árja, |
Háborog, és lesimúl koronként. |
Fejlődni kezdett gondjaiból hamar:
Nyílt szívvel álltam ellenébe |
Felleg alól kitörő napomnak. |
Hogy csüggedés ne fogjon el újolag,
Mit téssz? mi lesz, ha baj jövend rád, |
Gyámolad a sanyarú üdőben? |
Közé az égnek tiszta vidékiről
A föld fiát szebb és vidámabb |
Honba kapó szerelem s barátság. |
Hány boldogúlhat, kedvese karjain
Lengvén, az örvény és veszély közt? |
Hánynak adott epedés jutalmat? |
És termetünknek tetszetes alkatot?
Ki ád világot, bájt, szerencsét |
Könnyek alatt epedő szemünknek? |
Ébresszen ott, hol...