Vörösmarty Mihály: ANDRÁS ÉS BÉLA
ANDRÁS ÉS BÉLA
| Mely csend ez? mi halál lett úrrá néma falak közt |
Félelmekbe s tilos haragok lángjába keverve?
Oh nagyok! a magasabb fej díszét óva vegyétek:
Villám csapja meg a jobbot, mely kapdoz utána.
| Endre király nagy gondokkal jár büszke lakában. |
S Béla dicső, bajnok, kül - s belföld tiszteli hírét.
Ah de királyfi mosolyg pólyából Endre szemébe,
A csecsemő Salamon, s az atyának szíve megindúl.
"Ez ne legyen, gondolja, király? s én hagyjam el őtet?
Hah! akkor minek is mosolyogsz! sírj, gyermek, örökké,
És alacsony fejedet siralomnak tengere nyelje."
És a kis gyermek mégis mosolyogva tekint rá.
Győz a szív, elhallgat az ész, elhallgat az eskü.
| A szőnyeg kiterűl, leteszik közepére ragyogni |
Mint koronát választ!" tompán így hangzik el ajkán
A vétkes szózat, s Béláért gyors követ indúl.
Ő székébe leűl, és homloka ráncba szedődik.
Gyilkosok állnak utól, vészt villogtatva szemökben,
És komoran várják a rejtett arcu jövendőt.
Búsan néz a honfi körűl, átkozza magában
A vak visszavonást, mely főt s országokat elront.
Hallgatnak; de az indulatok sokféle csatáit
És a terhes időt sziveik dobogása jelenti.
Béla belép; láng csapja meg a fene gyilkosok arcát.
A két jelre mutat s "válassz" mond Endre gyanúsan
Mozdulván helyiből. "Választok bátya" viszonz a
Fejedelem bátran, s Endrének kardja után nyúl.
"Kard ada hölgyet, hírt; a kard megvíja, ha szükség,
A koronát." Így szól, s őt Endre ölébe fogadja.
| Megtágúl a szív, a bús képekre vidámság |
A jobb fordulatot, s nyugalommal térnek el onnan,
Hol közel áll két nagy testvér ölelése halálhoz.
Endre örűl, s vele megzendűl a várkonyi szép lak.
Pest, 1825. július - augusztus
