Vörösmarty Mihály: AZ ÉJFÉLI HÁZ
Roppant kőhalom!
Isten hozzád, falaid közt
Már nem nyughatom.
Láttam fényedet,
Lepke szárnyon elvigadtam
Örömeidet.
Tündér szépeid,
Már nem vonnak, s rövid napod,
Rövid éjeid.
Változásidon,
Nincs szivemnek gerjedelme
Csillogásidon.
Róna közepén
Áll egy kis lak, Emma háza:
Oda vágyok én.
S oly hű kebele;
A hűség arany betűkkel
Írva van bele.
S rám epedve vár,
E kemény, e hittelen szív
Megtagadta bár."
S útat messze vált,
Elhagy fényt és társaságot
S zengő palotát.
Gyors alföldi mén
Vág csikorgó hosszu pályát
A tél mezején.
Mégyen úta el;
Nem mulathat, tova száguld
Gerjedelmivel.
Várja s hő kebel;
Nem mulathat, tova száguld
Szép reményivel.
Önnön lételét,
A világot és a földet
S minden örömét:
Oly bőszűlve fut
Hóvilágnál, holdvilágnál,
Míg egy síkra jut.
Hó és pusztaság,
Csendes hajlék közepette,
Benne mécsvilág.
Nem vezérel nyom:
El van hagyva, eltemetve
Mint a fájdalom.
Tompán visszazeng,
Félelemtől és reménytől
Aggó szíve reng.
Néz, és senki sincs;
S nyílik - máskor annyi kéjre! -
A megért kilincs.
Egy leányka űl,
Könyökére hajlott fejjel,
Búsan, egyedűl.
Szög hajfodrai,
Haloványan elpirúlva
Gyenge arcai.
Mely egekre néz,
Melyet dúlni már nem látszik
Semmi földi vész,
Álmát tűkrözi
S azt öröm, bú harmatgyöngye
Már nem öntözi.
Álma fátyolát,
Föltekint, s az ifju benne
Látja Emmáját.
S a lány nem felel.
"Emma, Emma, hát nem ösmersz? "
S a lány nem felel.
Érted jöttem el,
Elhagyám a nagy világot
S érted hagytam el;
Angyal, úgy-e meg?
A megtérőt Emma szíve
Nem tagadja meg?"
Endre kedvesét,
Csókjai közt lángajakkal
Tenné esküjét;
Tiltó tűz ragyog,
Mondhatatlan, mely velőkön
S lelken átlobog;
S vágyakat megöl
S a halált és sírba néző
Bút támasztja föl.
Nem lehet hazám,
Szólj csak egy szót, és ne nézz ily
Lélekölve rám!
Tenne semmivé:
Ah ne vess ily rémszemet rám,
Ez nem Emmié."
Lassan, rémesen
Fölkel, nagy bú súlyaival
A szép termeten.
Nyílnak ajkai,
Vaskebelt is megrendítők
Rezgő hangjai:
Elmulók korát;
Nem hű az, ki várni hagyja
Hű menyasszonyát.
Nyíló kellemét,
Várva a nyárt és az ősznek
Hulló levelét.
Szűk és szomorú,
Benne éj van, és fölötte
Téli koszorú.
Vagy bár lásd magad."
S egy koporsót tár ki karja
Szemfödél alatt.
Mély sírrá leszen;
Minden szellem éj felén túl
Alszik csendesen.
Elhúny a világ,
S éj van messze a nagy síkon,
S hó és pusztaság.
Áll egy kis kereszt,
Rózsaszínű lobogója
Rajta lengedez.
Kötve tombol ott:
Dálnok a sír kebelében
Halva maradott.