Vörösmarty Mihály: KLIVÉNYI BARÁTOMHOZ
KLIVÉNYI BARÁTOMHOZ
Meddig fogsz az igéret után hallgatni, barátom?
Zajgó pestieket kérdék aggódva; hazádat
Sőt hogy Bécsben vagy, már azt is kelle gyanítnom:
A hír puszta szavát vizsgálni megúnta figyelmem,
Ám mondád, hogy Pécsre sietsz; de utána igérted,
Jég- s hó-fürtökkel tájunkra borúlt az erős tél:
Majd a gyenge tavasz hűs szellőn szálla le, s ezt is
S mégsem jő leveled: nem jő vele kedv, öröm onnan,
Végre tudom csakugyan, hol vagy: de ki tudja, miként vagy?
Vagy hát elfeledéd, mint részes lelkem ügyedben?
Még ösmérsz-e, Klivényi, hogy így tudsz bánni szivemmel ?
Ösmerj újra; keservidben keseredve veszek részt,
Osztozom a vígban, szomorúban véled: imígy ez
Vagy tán kérded még, ki vagyok? ki nyög ily szomorodva?
Én kit társaitól különítvén félreszakasztott
Itt mint élek most? oh tudják a kies erdők,
Gond töltvén fejemet gyakran visz tétova lábam,
Szédelg mindenüvé, éjszaknak, délnek egyenlőn;
Hajh! és nem hoz vissza nyugottan. Menni kívánnék,
Gyakran nézegetek dombomról csendes örömmel
Messze kipillantok sík zöld térekre körűlem,
S hajh! ott vész örömem: megürűlt keblembe unalmas
Napjaim így múlnak, s nyomorúlt, hogy múlnak, örűlök;
Csillog ez; int távollétében, s távozik ismét:
Ám legyen úgy. A jó istennek gondja leszen ránk.
| Meddig gyötröd még lelkemet annyi felől? |
| Kérdém, s nem jöhetett még bizonyosra eszem. |
| Pestről ily tévedt szó jöve rólad előbb. |
| És lelkem szomorún csüggede kéte miatt. |
| Hogy fogsz írni mihelyt pécsi helyedre jutandsz. |
| Bú vala folytában; bú vala lelkemen is. |
| Már rekedő hévvel váltani kezdi nyarunk. |
| Hol tán most téged lelki nyugalmad ölel. |
| Ezt én csak tőled tudhatom, írd meg azért. |
| Mely igen óhajtlak, féltelek, elfeledéd? |
| Hogy kétségekkel fojtod el érzetimet? |
| És az öröm nekem is, ami tenéked öröm. |
| Enyhűl, az gyarapúl, s kétszeresítve tied. |
| Puszta magányosság bús fia, én vagyok az. |
| A bölcs gondviselés, s tolnai földre vetett. |
| Tudja hegyed-völgyed, börzsönyi puszta vidék. |
| Ez ligeten s erdőn hűsbe ragadva viszen, |
| Ellene a napnak, s tévedez a nap után. |
| Menni hová láb nem visz, s csak az elme segít. |
| A suhogó erdő fái s homálya fölött. |
| Míg látásom az ég végire jutva kivész. |
| Munkák gondja rohan, s kedvemet űzi, öli. |
| Bár nincs mit várnom csalfa reményem után. |
| Ilyet szűl s temet el mindenik óra nekem. |
| És Te - tovább már nem várhatok - írj, ha szeretsz. |
Börzsöny, 1821. július 3.
