Vörösmarty Mihály: KLIVÉNYI BARÁTOMHOZ
Meddig gyötröd még lelkemet annyi felől? |
Kérdém, s nem jöhetett még bizonyosra eszem. |
Pestről ily tévedt szó jöve rólad előbb. |
És lelkem szomorún csüggede kéte miatt. |
Hogy fogsz írni mihelyt pécsi helyedre jutandsz. |
Bú vala folytában; bú vala lelkemen is. |
Már rekedő hévvel váltani kezdi nyarunk. |
Hol tán most téged lelki nyugalmad ölel. |
Ezt én csak tőled tudhatom, írd meg azért. |
Mely igen óhajtlak, féltelek, elfeledéd? |
Hogy kétségekkel fojtod el érzetimet? |
És az öröm nekem is, ami tenéked öröm. |
Enyhűl, az gyarapúl, s kétszeresítve tied. |
Puszta magányosság bús fia, én vagyok az. |
A bölcs gondviselés, s tolnai földre vetett. |
Tudja hegyed-völgyed, börzsönyi puszta vidék. |
Ez ligeten s erdőn hűsbe ragadva viszen, |
Ellene a napnak, s tévedez a nap után. |
Menni hová láb nem visz, s csak az elme segít. |
A suhogó erdő fái s homálya fölött. |
Míg látásom az ég végire jutva kivész. |
Munkák gondja rohan, s kedvemet űzi, öli. |
Bár nincs mit várnom csalfa reményem után. |
Ilyet szűl s temet el mindenik óra nekem. |
És Te - tovább már nem várhatok - írj, ha szeretsz. |