Vörösmarty Mihály: LELKEMHEZ
Hagyd a gyönyörnek tapsra nyitott ölét;
Fényedre itt homály vetődik, |
S futva kerűl szeretett leánykád. |
Vidám szivekkel nyílva barátkozik,
Csendes mosolygásod hatalmát |
És epedő szemedét felejti. |
Lélekszakasztó fájdalom öldököl.
Melledben a vad csüggedésnek |
Lángja lobog, s dühödötten újúl.- |
Amott virítnak bánatos erdeid:
Ott sírd le búdat jobb panasszal |
A felelő hegyek ellenében. |
Jajod köszöntse a derülő napot,
Kisérje a nyugvót siralmad, |
Míg vele életed el nem alszik.- |