Vörösmarty Mihály: HÁROM REGE
HÁROM REGE
B. E. ifju grófnőnek ajánlva 1845-ben
A fa és a madár
A tavaszban elhullván virága,
Őszi dértől lévén lombja sárga,
A szedett fa búsan állt magában
S kis madárhoz igy szólt bánatában:
Gyökerétől legfőbb sudaráig
A szegény, szedett fa reszket, fázik,
És hiába vár a kis madárra, -
Az tovább száll, boldogabb tanyára,
S melyet oly hőn esdekelve kére,
Hasztalan vár bájos énekére:
Száraz ágán, búsabban nevénél,
Dérporos hajával dermed a tél...
Új öröm hevében reszket a fa
Gyökerétől legfőbb sudaráig,
S életdúsan újra felvirágzik,
Ékszerűl az ébredő tavasznak,
Ágain gyöngy-harmatok ragyognak,
S hol nap és lég kéjek közt enyelge,
A rügyekből fejlik zöld levelke.
És a felvirult fa áll dicsően,
Gazdag fürtözettel a mezőben. . .
Fenn tanyázik bizton és vidáman?
A madárka fészkét oda tette,
És kicsinyke párja van mellette;
Nap nyilától és a vészek ellen
Óva élnek boldog kényelemben.
Hajlik a fa, érik szép gyümölcse,
Hol van a nép, mely azt majd elköltse?
A madárka hozza kis családját,
S hűs galyak közt gazdag lakomát ád.
Reszket a fa s ily szózatja hangzik:
"Most belőlem bánat és öröm szól,
Ments meg isten a bal jóslatoktól!
Majd ha tél jön és a fergeteg tép,
Nem hagyand-e mind el e vidám nép?
Tűrni kész-e bal szerencse napján,
Hogy vigadjon jobbra fordulatján?
Vajha volnék az örömnek fája,
Mely virágát soha el nem hányja!
Vajha volnék gazdag és erős fa,
Vésszel és a villámmal dacolva!
Vajha volnék lelkes nép hazája,
Melynek értem zengne dalimája:
Úgy nem kéne félnem jóslatoktól. . .
Most belőlem bánat és öröm szól."
Őszi dértől lévén lombja sárga,
A szedett fa búsan állt magában
S kis madárhoz igy szólt bánatában:
| "Szállj le hozzám, szállj le hozzám, |
| Repkedő kicsiny madárkám, |
| Szállj le rám, szerelmem! |
| Látod, éltem milyen árva, |
| Télnek és a vésznek tárva; |
| Vígasztalj meg engem! |
| Ékesíts fel tollaiddal, |
| Zengj, hogy felderítsen a dal, |
| És, felejtve mindent, |
| Boldog álmokkal pihenjek |
| Karja közt a zord hidegnek, |
| Míg a sors ki nem ment. |
| Szállj le, bár egy pillanatra; |
| Felvirúlok a tavaszra, |
| S lombom sátorában |
| Kéjre és örömre várlak, |
| És tied lesz a kicsiny lak, |
| Míg rajtam levél van!" |
A szegény, szedett fa reszket, fázik,
És hiába vár a kis madárra, -
Az tovább száll, boldogabb tanyára,
S melyet oly hőn esdekelve kére,
Hasztalan vár bájos énekére:
Száraz ágán, búsabban nevénél,
Dérporos hajával dermed a tél...
| Ifju sugaraktól átkarolva |
Gyökerétől legfőbb sudaráig,
S életdúsan újra felvirágzik,
Ékszerűl az ébredő tavasznak,
Ágain gyöngy-harmatok ragyognak,
S hol nap és lég kéjek közt enyelge,
A rügyekből fejlik zöld levelke.
És a felvirult fa áll dicsően,
Gazdag fürtözettel a mezőben. . .
| Most ki az, ki lombja sátorában |
A madárka fészkét oda tette,
És kicsinyke párja van mellette;
Nap nyilától és a vészek ellen
Óva élnek boldog kényelemben.
Hajlik a fa, érik szép gyümölcse,
Hol van a nép, mely azt majd elköltse?
A madárka hozza kis családját,
S hűs galyak közt gazdag lakomát ád.
| Gyökerétől legfőbb sudaráig |
"Most belőlem bánat és öröm szól,
Ments meg isten a bal jóslatoktól!
Majd ha tél jön és a fergeteg tép,
Nem hagyand-e mind el e vidám nép?
Tűrni kész-e bal szerencse napján,
Hogy vigadjon jobbra fordulatján?
Vajha volnék az örömnek fája,
Mely virágát soha el nem hányja!
Vajha volnék gazdag és erős fa,
Vésszel és a villámmal dacolva!
Vajha volnék lelkes nép hazája,
Melynek értem zengne dalimája:
Úgy nem kéne félnem jóslatoktól. . .
Most belőlem bánat és öröm szól."
A rét és a virág
| "Borúlj reám, |
| Kis violám: |
| Hagyd e kéjt érzenem. |
| Én szültelek, |
| Neveltelek; |
| Pihenj meg keblemen. |
| Ha szép fejed |
| Rám fekteted, |
| Mi kéj s öröm nekem! |
| Ha harmatod |
| Rám hullatod. |
| Megifjúl életem." |
A virág nem hallgatá beszédét.
Kék fejét, zöld bokrának felette,
A kis álnok büszkén fölemelte,
És a naphoz, harmatgyöngy szemével,
Édes-epedezve nézegélt fel. -
| Fél világot lángjával borítván |
S gyenge szirmai a kis violának
Égető hevétől fonnyadának.
Bús fejével ekkor a kis árva
Meghajolt a rétnek pázsitára,
S a beteg virágnak a szelid rét
Szeretettél által adta keblét.
Lágy füvekből párnát szőtt fejének,
S hogy ne ártson semmi szenderének,
Pára-fátyolt készített körűle,
Mely sohajtól néha megrendűle. -
Anyja volt a rét a violának -
A fohászok tőle származának!
S mig sohaj közt szólni kezde a rét,
Minden fűszál hallgatózva eszmélt:
"Szép virágom, mondd el, mi bajod van,
Hogy reám hullsz ilyen fáradottan?
Kérsz-e ágyat, hogy pihenj ki rajta?
Kérsz-e sírt, hogy hamvadat takarja?
Száraz emlőm vére kell-e? ébredj,
Vedd el azt is, csak halált ne szenvedj!
Vagy csak, - oh kín! - akkor vagy sajátom,
Bájaid ha hervadozni látom?
És ha szirmai fonnyadó kelyhednek
Gyász fedélül szívemen hevernek?. . .
Élj, virúlj fel kis beteg virágom,
Életedtől én is felvirágzom.
Élj, virúlj fel, és mutasd háládat -
Kit szeretnél inkább mint anyádat?"
A forrás és a patak
Hegy oldalán
Mi zúg, mi hangzik?
Forrás buzog fel
S tovább patakzik.
S forrás s patakhang
Mint bűvös ének
Zeng, mintha titkon
Versengenének:
"Ne menj el innen,
Ne menj el messze,
Fogyó erőd hogy
Erőm növessze!
Maradj e völgyben:
Tengerre gyűlve
Maradjunk együtt
Hevűlve, hűlve,
Hogy minden cseppem
És minden csepped
Együtt legyen víg,
Együtt, ha szenved,
Te fenn a fényben
Tündérkedendel,
Egekbe nézvén
Hullám szemeddel,
És felhevítesz
Hő habjaiddal,
Míg engem itt lenn
Nap nem vigasztal.
És én viszontag,
Midőn nap éget.
Hűs nedveimmel
Vidítlak téged.
S leszünk hatalmas
Hullámok árja:
Képét a menny is
Bennünk csodálja.
Maradj, ne hagyj el,
Ne menj el innen,
Nehogy szeszélyed
Eltévelítsen, -
S te vészes úton,
Én elhagyatva,
Vesztünket érjük
Búnak miatta!"
Esdett a forrás;
De a patak ment,
Kőről kavicsra
Táncolva szökkent,
Mint a szilaj vér
Ifjú erekben
Futott a völgyre
Mindig sebesben,
S mint ifju vérben
Víg érzemények,
Benn gyors galócák
Szökdécselének;
Pajzán gyönyörrel
Körül futosván
Kéjekre gyúlt a
Vadrózsa lángján;
Tovább tovább ment,
És minden bokrot,
Minden virágot,
Hajába fodrott;
Örűlt a napnak,
Örűlt az éjnek.
Az árjain kelt
Szellő-zenének.
S vidor zajátó
Hangzott a völgység,
Utána bájos
Viszhang huzódék...
De fenn a forrás
Hegy oldalában
Bús aggalommal
Zúgott magában.
Mi zúg, mi hangzik?
Forrás buzog fel
S tovább patakzik.
S forrás s patakhang
Mint bűvös ének
Zeng, mintha titkon
Versengenének:
"Ne menj el innen,
Ne menj el messze,
Fogyó erőd hogy
Erőm növessze!
Maradj e völgyben:
Tengerre gyűlve
Maradjunk együtt
Hevűlve, hűlve,
Hogy minden cseppem
És minden csepped
Együtt legyen víg,
Együtt, ha szenved,
Te fenn a fényben
Tündérkedendel,
Egekbe nézvén
Hullám szemeddel,
És felhevítesz
Hő habjaiddal,
Míg engem itt lenn
Nap nem vigasztal.
És én viszontag,
Midőn nap éget.
Hűs nedveimmel
Vidítlak téged.
S leszünk hatalmas
Hullámok árja:
Képét a menny is
Bennünk csodálja.
Maradj, ne hagyj el,
Ne menj el innen,
Nehogy szeszélyed
Eltévelítsen, -
S te vészes úton,
Én elhagyatva,
Vesztünket érjük
Búnak miatta!"
Esdett a forrás;
De a patak ment,
Kőről kavicsra
Táncolva szökkent,
Mint a szilaj vér
Ifjú erekben
Futott a völgyre
Mindig sebesben,
S mint ifju vérben
Víg érzemények,
Benn gyors galócák
Szökdécselének;
Pajzán gyönyörrel
Körül futosván
Kéjekre gyúlt a
Vadrózsa lángján;
Tovább tovább ment,
És minden bokrot,
Minden virágot,
Hajába fodrott;
Örűlt a napnak,
Örűlt az éjnek.
Az árjain kelt
Szellő-zenének.
S vidor zajátó
Hangzott a völgység,
Utána bájos
Viszhang huzódék...
De fenn a forrás
Hegy oldalában
Bús aggalommal
Zúgott magában.
| * |
A kis völgy megszakadt;
Alatta rónaság
Elérhetetlenül
A láthatárba vág:
De a völgyet hiven
Elzárja sziklagát,
Mely a térség fölött
Mereszti föl falát.
Könnyelműn a patak
A sziklához rohan,
Morgása hirdeti,
Hogy tiltó őre van;
De húzza őt varázs-
Erővel a veszély,
Mint ember életét
Az első szenvedély.
S amint mohón aláindúl sikamlani,
Függvén a mély felett
Rémült hullámai:
Fel - felsivalkodik
A sziklagáton át
S iszonynak hangjai
Töltik be a magányt.
Alatta rónaság
Elérhetetlenül
A láthatárba vág:
De a völgyet hiven
Elzárja sziklagát,
Mely a térség fölött
Mereszti föl falát.
Könnyelműn a patak
A sziklához rohan,
Morgása hirdeti,
Hogy tiltó őre van;
De húzza őt varázs-
Erővel a veszély,
Mint ember életét
Az első szenvedély.
S amint mohón aláindúl sikamlani,
Függvén a mély felett
Rémült hullámai:
Fel - felsivalkodik
A sziklagáton át
S iszonynak hangjai
Töltik be a magányt.
| * |
A rónán délibáb
És szellő lengenek,
Közöttük felmosolyg
A tündér tömkeleg;
Az összetört patak
Még egyszer föltekint,
Hol csábosan felé
A rónatávol int;
Még egyszer élni vágy,
Még egyszer útra kél;
A szenvedés után
Megnyúgovást remél.
Fakó füzek között,
A puszta téreken,
Beteg hullámival
Megy némán, ridegen.
Útjában egy virág
Még néhol felvirít,
De ő ábrándosan
A tündérhonba szít.
S amint megy zajtalan
Bozontos part alatt,
A csalfa déli hölgy
Tovább tovább halad,
És tündérkerteit,
És lenge sátorát
Látatlan kezei
Mélyebbre helyzik át. -
Lomhán, erőtlenül.
Alább megy a patak,
S mind inkább elvadúl
A szürke sivatag;
Zord sásnak élei
Hasítják a szelet,
Kísértő zene szól
A halvány nád felett;
Már a szegény patak
Nem látja partjait,
A tündérképeket,
Melyeknek álma hitt;
Vad puszták kebelén
Ott áll védetlenűl:
S a csalfa délibáb
Szélszárnyon elrepűl...
És szellő lengenek,
Közöttük felmosolyg
A tündér tömkeleg;
Az összetört patak
Még egyszer föltekint,
Hol csábosan felé
A rónatávol int;
Még egyszer élni vágy,
Még egyszer útra kél;
A szenvedés után
Megnyúgovást remél.
Fakó füzek között,
A puszta téreken,
Beteg hullámival
Megy némán, ridegen.
Útjában egy virág
Még néhol felvirít,
De ő ábrándosan
A tündérhonba szít.
S amint megy zajtalan
Bozontos part alatt,
A csalfa déli hölgy
Tovább tovább halad,
És tündérkerteit,
És lenge sátorát
Látatlan kezei
Mélyebbre helyzik át. -
Lomhán, erőtlenül.
Alább megy a patak,
S mind inkább elvadúl
A szürke sivatag;
Zord sásnak élei
Hasítják a szelet,
Kísértő zene szól
A halvány nád felett;
Már a szegény patak
Nem látja partjait,
A tündérképeket,
Melyeknek álma hitt;
Vad puszták kebelén
Ott áll védetlenűl:
S a csalfa délibáb
Szélszárnyon elrepűl...
| * |
Mint emlő, honnan az
Édes kis gyermek leszakadt,
A forrás a hegyen
Kiszárad terhes bú miatt...
S a szomjazó patak
A róna sik csészéiben
Pang, romlott vér gyanánt
Álcsillogással, betegen.
Nézd vad növényzetét,
Hajának zordon szálait,
S a kór virág alatt
Zaj nélkül fekvő árjait!
Benn undok állatok
Tenyésznek számlálhatlanúl,
Mint a rosz szenvedély,
Midőn az emberszív elaljasúl.
Még a szabad madár
Pihenni megszáll özönén,
Mint rosz kebelbe is
Száll néha tisztább érzemény;
De mint ez, úgy az is
Jő és megy kérlelhetlenűl,
S az elhagyott mocsár
Mindinkább elkietlenűl.
Most gyász felhőt sohajt
Kínjában a hév nap alatt,
S kerülni szégyenét
A földkebelben váj utat.
A felhő szárnyra kél,
S a néma föld alatt az ér
Felküzdve a hagyott
Anyához ismét visszatér;
S míg az hő könyeit
Hullatja rá fájdalminak,
Hozzá a titkos ér
Sugári felszivárganak.
És újra élni kezd
A forrás s elpártolt patak;
Zajokra vidoran
Hegy és völgy visszahangzanak.
Édes kis gyermek leszakadt,
A forrás a hegyen
Kiszárad terhes bú miatt...
S a szomjazó patak
A róna sik csészéiben
Pang, romlott vér gyanánt
Álcsillogással, betegen.
Nézd vad növényzetét,
Hajának zordon szálait,
S a kór virág alatt
Zaj nélkül fekvő árjait!
Benn undok állatok
Tenyésznek számlálhatlanúl,
Mint a rosz szenvedély,
Midőn az emberszív elaljasúl.
Még a szabad madár
Pihenni megszáll özönén,
Mint rosz kebelbe is
Száll néha tisztább érzemény;
De mint ez, úgy az is
Jő és megy kérlelhetlenűl,
S az elhagyott mocsár
Mindinkább elkietlenűl.
Most gyász felhőt sohajt
Kínjában a hév nap alatt,
S kerülni szégyenét
A földkebelben váj utat.
A felhő szárnyra kél,
S a néma föld alatt az ér
Felküzdve a hagyott
Anyához ismét visszatér;
S míg az hő könyeit
Hullatja rá fájdalminak,
Hozzá a titkos ér
Sugári felszivárganak.
És újra élni kezd
A forrás s elpártolt patak;
Zajokra vidoran
Hegy és völgy visszahangzanak.
| * |
Mezőben egy szép kis leányka jár,
Szép mint virág, szabad mint a madár,
És tiszta mint a szirtből kelt patak,
Melyben átlátszó gyöngyök habzanak.
Körűle a madár vigan zenél,
De ő haraggal hozzá így beszél:
"Te csúf madár! hogy mersz megszállni fát,
Hogy rajta élj, mig enyhet s tápot ád;
Tettél-e érte valamit? soha!
De elhagyod, ha sorsa mostoha.
Ha én fa volnék, megráznám magam,
Tudom, nem volna több ily madaram.
"Aztán lement, hol búsongott a rét,
S a kis virághoz ilyképen beszélt:
"Te rosz virág! ez hát a szeretet?
Anyád, míg ép vagy, büszkén megveted;
Bágyadtan ráborúlsz, ha fogy erőd,
Hogy búval és nyomorral verd meg őt.
Tudod mi vár hervadt hűségedért?
Kettős halál ad érte gyászos bért."
S végül, hogy a patakhoz eljutott,
Feddőleg ilyen szókat hallatott:
"Boldogtalan, te későn hű patak!
Hullámaid szörnyen lakoltanak!
Eltávozál név nélkül, idegen
A csalfa báju messze téreken.
Mi tarthatandott fel? a szeretet,
S te szűtlen hagytad el honföldedet." -
Szép mint virág, szabad mint a madár,
És tiszta mint a szirtből kelt patak,
Melyben átlátszó gyöngyök habzanak.
Körűle a madár vigan zenél,
De ő haraggal hozzá így beszél:
"Te csúf madár! hogy mersz megszállni fát,
Hogy rajta élj, mig enyhet s tápot ád;
Tettél-e érte valamit? soha!
De elhagyod, ha sorsa mostoha.
Ha én fa volnék, megráznám magam,
Tudom, nem volna több ily madaram.
"Aztán lement, hol búsongott a rét,
S a kis virághoz ilyképen beszélt:
"Te rosz virág! ez hát a szeretet?
Anyád, míg ép vagy, büszkén megveted;
Bágyadtan ráborúlsz, ha fogy erőd,
Hogy búval és nyomorral verd meg őt.
Tudod mi vár hervadt hűségedért?
Kettős halál ad érte gyászos bért."
S végül, hogy a patakhoz eljutott,
Feddőleg ilyen szókat hallatott:
"Boldogtalan, te későn hű patak!
Hullámaid szörnyen lakoltanak!
Eltávozál név nélkül, idegen
A csalfa báju messze téreken.
Mi tarthatandott fel? a szeretet,
S te szűtlen hagytad el honföldedet." -
| Megszégyenűlten ekkor a patak, |
Tollat, levelkét és egy csepp vizet.
A kis tündér oltárhoz lebegett;
Hogy feltéve a tollat: rohanó
Szárnyak verése lőn kihallható.
Szárnyak, minők felkérik az eget
S födözni képesek egy nemzetet. . .
S hogy a levelkét nyújták kezei:
Tavaszvirány kezdett kifejleni,
Tavasz, minőnek gazdag és szegény
Örűlt egy hervadt ország kebelén...
S hogy végre feltevé a csepp vizet;
Forrott a csepp és tenger árja lett,
És a tenger gazdag folyamba vitt
Nem egy világrész drága kincseit.
És a folyamnál dús várost talált,
Melynek csodáján a nap is megállt.
*
Mi volt a cseppvíz, a levelke s toll?
Az amivel hazádnak tartozol:
Mindenből, amivel bírsz, egy parány,
De összetéve roppant adomány,
Mi volt az oltár? Kárpát bércfala;
S a kis leány? honunk jobb angyala.
Az amivel hazádnak tartozol:
Mindenből, amivel bírsz, egy parány,
De összetéve roppant adomány,
Mi volt az oltár? Kárpát bércfala;
S a kis leány? honunk jobb angyala.
1845. január - február (?)
