Vörösmarty Mihály: (KISDED BOKROKKAL. . .)
(KISDED BOKROKKAL. . .)
Kisded bokrokkal födözött bérceknek az alján
Szédelgett Dámon, nyáját hajtotta borongva.
A kikelet teljes díszében lenge körűle
S a szép hajnali fény kipirúlva tenyésze az égen.
Ő pedig egy rohanó csermely zuhogása mellett
Könybe merűlt szemeit dörgölve sohajtoza, s szűnet
Nélkűl látatlan Phillisnek nyögte szerelmét.
A szomszéd viszhang búsongva felelgete. Phillis
Hangzott a hegyeken. Phillis neve zúga az erdőn.
Végre gyötrelmét ily panaszokra szakadva beszélé:
Hervadoz a vetemény, avarokra leszárad az ékes
Kerti virág, levelek sárgúlva lehúlnak az ernyős
Gallyakról, a gallyt veszedelmes aszálya emészti.
Fájinkat tőből a lassú férgek emésztik.
Réteken és ligeten minden fű szára lecsügged
S a kikelet feselő díszét tél dönti le, gyászos
Órák, melyekben nincs kelleme semminek. Engem
Míg Phillis kedvelt, bájos pillantati csalták
Lángra vadúlt szívem, minden nyugalomra varázslott.
A Fellegbe ötlő bércek vadon ormai, zordon
Mély üregek, vadakat rejtő barlangok, előttem,
Mind nem rettentők, nem voltak csúf helyek, hogyha
Ő vala mellettem, maga a tél zsenge virány volt.
Oh hányszor látám a mély üregekben üvöltő
Medvét kölykeivel, mikoron Te utánad eredtem
Hányszor ama vén cser mellett lézzengeni vadkant,
Mely mi időn dörgött, kisded sípommal egy édes
Rémzet után Phillist zengettem, azomban
A hüvös árnyak alatt keresett szívedre találtam.
Most oh a Tavasz is fonnyadtnak látszik előttem
S annak kellemeit kiragadták tőlem egészen.
S tán hallád panaszom, de ügyed nincs arra kegyetlen!
A kedvesb, de nem hívebb Tytirus él most
Véled, örök gyásszal fogok erről szólani. - Fordúlj
Hozzám már kegyesen, neked a szép rétek öléből
Legvégső bizodalommal szedem e koszoróba
Felfűzött ibolyákat, öröm könny harmatoz égő
Két szemeimből,
Szédelgett Dámon, nyáját hajtotta borongva.
A kikelet teljes díszében lenge körűle
S a szép hajnali fény kipirúlva tenyésze az égen.
Ő pedig egy rohanó csermely zuhogása mellett
Könybe merűlt szemeit dörgölve sohajtoza, s szűnet
Nélkűl látatlan Phillisnek nyögte szerelmét.
A szomszéd viszhang búsongva felelgete. Phillis
Hangzott a hegyeken. Phillis neve zúga az erdőn.
Végre gyötrelmét ily panaszokra szakadva beszélé:
Hervadoz a vetemény, avarokra leszárad az ékes
Kerti virág, levelek sárgúlva lehúlnak az ernyős
Gallyakról, a gallyt veszedelmes aszálya emészti.
Fájinkat tőből a lassú férgek emésztik.
Réteken és ligeten minden fű szára lecsügged
S a kikelet feselő díszét tél dönti le, gyászos
Órák, melyekben nincs kelleme semminek. Engem
Míg Phillis kedvelt, bájos pillantati csalták
Lángra vadúlt szívem, minden nyugalomra varázslott.
A Fellegbe ötlő bércek vadon ormai, zordon
Mély üregek, vadakat rejtő barlangok, előttem,
Mind nem rettentők, nem voltak csúf helyek, hogyha
Ő vala mellettem, maga a tél zsenge virány volt.
Oh hányszor látám a mély üregekben üvöltő
Medvét kölykeivel, mikoron Te utánad eredtem
Hányszor ama vén cser mellett lézzengeni vadkant,
Mely mi időn dörgött, kisded sípommal egy édes
Rémzet után Phillist zengettem, azomban
A hüvös árnyak alatt keresett szívedre találtam.
Most oh a Tavasz is fonnyadtnak látszik előttem
S annak kellemeit kiragadták tőlem egészen.
S tán hallád panaszom, de ügyed nincs arra kegyetlen!
A kedvesb, de nem hívebb Tytirus él most
Véled, örök gyásszal fogok erről szólani. - Fordúlj
Hozzám már kegyesen, neked a szép rétek öléből
Legvégső bizodalommal szedem e koszoróba
Felfűzött ibolyákat, öröm könny harmatoz égő
Két szemeimből,
Pest, 1819
