Vörösmarty Mihály: (ZOLTÁNRÓL A FŐ HATALOM. . . )
(ZOLTÁNRÓL A FŐ HATALOM. . . )
Zoltánról a fő hatalom Toxusra leszállván,
A Tizedik század közepén Constantinapolyba
Napkeleti Császár seregét prédálva vezette.
Nem türi ezt Ősink vérengző szívek, azonnal
Elkészűlt bátor seregét Toxus kivezetvén
Ellene a Váron kívűl táborba kiszállott.
Ekkor egy oriás, s rettentő termetü ember
A Görögök közűl Magyarokhoz érkezik, híván
Kettőt közzülök különös viadalra, ha úgy mond,
Földre terítendnek ők engem, s győzve levernek,
Akkor adó fizetője leend Toxusnak a Császár.
Hogyha pedig részemre hajól a szerencse: (s ugy is lesz)
Akkor uralja Magyar bajnok Görögöknek hatalmát.
Szózatit igy ejtvén megtér a várba kevélyen,
Oh nem is irtozza rémítő termetedet meg
Egy Magyar is, kettőt hivtál viadalra bolondúl.
Egy is elég lészen és kisebb termetü, mint te.
Egy Magyar a viadal terhét vállalta magára.
Volt nevezetre Botond, bátor s deli termetü bajnok
Megbízott erejét, s éltét elszánva keményen
A Város kapujához elért. (Még a Görög akkor
A csata vérengző piacán nem volt jelen.) A vár
Réz kapuján gyaluval szörnyü nagy hézakot ejtett,
Amelyen kisded által bujhatna a várból.
A Görög is leszalad testében büszke reményét
Helheztetve, s midőn a Magyart meglátta, ezen szók
Zengtenek illetlen ajakin: hol késik a társad,
Nemde talán az uton elhalt félelmibe, vagy tám
Bokrok közt meghúzta magát, kikerülni kivánván
Éltét szörnyűleg végzendő karjaim? Ilyen
A vesztét érző léleknek csalfa reménnye!
Erre Botond ámbár felgyullada védeni hírét
Nemzetinek, röviden nyelvét ily szókra bocsájtja:
Még magam is elegendő gondot adok, te reménység
Vad fia! Nem felelek többekre, de megmutatom még,
Hogy Magyarokba, kiket szavaiddal földig alázál,
Nem olyan alacson s a veszélnek képzete mellett
Bokrokban remegő lélek lakik. Erre levetvén
Mindketten dárdájokat öszveszorítják
Izmos karjokkal derekok, kétféle reménnyel
Biztatván magokat kezdtek viadalra kikelni.
A Görögöt majd égig emelt nagy termetes teste
Csalfa reménységgel táplálta, Botondot
Csüggedhetetlen sziv
A Tizedik század közepén Constantinapolyba
Napkeleti Császár seregét prédálva vezette.
Nem türi ezt Ősink vérengző szívek, azonnal
Elkészűlt bátor seregét Toxus kivezetvén
Ellene a Váron kívűl táborba kiszállott.
Ekkor egy oriás, s rettentő termetü ember
A Görögök közűl Magyarokhoz érkezik, híván
Kettőt közzülök különös viadalra, ha úgy mond,
Földre terítendnek ők engem, s győzve levernek,
Akkor adó fizetője leend Toxusnak a Császár.
Hogyha pedig részemre hajól a szerencse: (s ugy is lesz)
Akkor uralja Magyar bajnok Görögöknek hatalmát.
Szózatit igy ejtvén megtér a várba kevélyen,
Oh nem is irtozza rémítő termetedet meg
Egy Magyar is, kettőt hivtál viadalra bolondúl.
Egy is elég lészen és kisebb termetü, mint te.
Egy Magyar a viadal terhét vállalta magára.
Volt nevezetre Botond, bátor s deli termetü bajnok
Megbízott erejét, s éltét elszánva keményen
A Város kapujához elért. (Még a Görög akkor
A csata vérengző piacán nem volt jelen.) A vár
Réz kapuján gyaluval szörnyü nagy hézakot ejtett,
Amelyen kisded által bujhatna a várból.
A Görög is leszalad testében büszke reményét
Helheztetve, s midőn a Magyart meglátta, ezen szók
Zengtenek illetlen ajakin: hol késik a társad,
Nemde talán az uton elhalt félelmibe, vagy tám
Bokrok közt meghúzta magát, kikerülni kivánván
Éltét szörnyűleg végzendő karjaim? Ilyen
A vesztét érző léleknek csalfa reménnye!
Erre Botond ámbár felgyullada védeni hírét
Nemzetinek, röviden nyelvét ily szókra bocsájtja:
Még magam is elegendő gondot adok, te reménység
Vad fia! Nem felelek többekre, de megmutatom még,
Hogy Magyarokba, kiket szavaiddal földig alázál,
Nem olyan alacson s a veszélnek képzete mellett
Bokrokban remegő lélek lakik. Erre levetvén
Mindketten dárdájokat öszveszorítják
Izmos karjokkal derekok, kétféle reménnyel
Biztatván magokat kezdtek viadalra kikelni.
A Görögöt majd égig emelt nagy termetes teste
Csalfa reménységgel táplálta, Botondot
Csüggedhetetlen sziv
Pest, 1816
