12. Narancsvirág.
12. Narancsvirág.
Versailles – Narancs és citrom hazája – Cedrocitrom – Citrom – Narancs – Narancsház – Díszmunkák – Bizarria – Mandarin – Grape fruit – Üvegház – Kismarton – Hajtatás – A hajtatás mondái? – Jácint.
Abban az évben, amikor Lippay György hercegprimás magához vette öccsét, Lippay János-t, hogy vele megírassa a Pozsonyi kert-et, Franciaországban XIV. Lajos, aki akkor 22 éves volt és 1661-ben Mazarin halála után maga vette kezébe az ország vezetését, megbízta André le Notre-t, a kiváló kertészt, hogy Versaillesben olyan kertet tervezzen, amelyhez hasonló még sohasem volt a világon. Versailles a francia királyok mocsaras vadászterülete volt, s XIII. Lajos 1624-ben kis vadászkastélyt építtetett oda. Le Notre előzőleg Mazarin pénzügyminiszterének, Fouquet-nek volt kertésze s Fouquet bukásának éppen az volt egyik főoka, hogy Vauxban olyan pompás kertet készített a pénzügyminiszternek, amely mellett a királyi kertek egészen eltörpültek. Le Notre régi kertészcsaládból származott, apja a Tuileriák kertjének volt intézője. A vouxi kert megalkotásával már bizonyságát adta annak, hogy hivatva van arra a feladatra, amelyet XIV. Lajos tűzött elébe.
Versailles lett ettől kezdve Európa kertészeti érdeklődésének központja, Le Notre két feladat megoldására törekedett a hatalmas kertben, amelyet a francia parkstílus megalapításának tekintünk, egyik volt a rendszer, amelynek következtében a parkstílus mértani, vagy úgy is mondhatjuk, katonai szabályszerűségre törekedett, egyenes utakkal, mértani szabályosságú pázsittáblákkal, nyesett sövényekkel, a domináló helyen álló kastélyhoz vezető, tengelyszerű főúttal, a másik pedig a változatosság, amelyet a szökőkutakkal, terraszokkal, más- és másféleként nyesett fsorokkal és a folyton megújított virágdísszel valósított meg.
Le Notre neve világhírűvé lett Versailles-jal, pedig rajta kívül másik kertész is fontos szerepet játszott Versailles hírnevének megalapításában La Quinteny, aki megelőzőleg szintén Fouquet kertésze volt. Le Notre tervezte és alakította a hatalmas parkot, ő uralkodott a fák és a pázsittáblák vonalain. La Quinteny birodalmába tartoztak a virágok, amelyek ebben a környezetben szintén új feladatot kaptak. Hogy illett volna a versaillesi parkba a tarka virágos ágy? Hiszen rögtön megbontotta volna a sövényvonalak és pázsittáblák mértani harmóniáját. Csak mint virágszőnyeg kaphatott itt helyet, mint a Vauxban alapított és Versaillesba telepített gobelingyár termékeinek utánzata. És mint a balusztrádok, terraszok őseiként felállított örökzöld fák dísze.
De ballusztrádra, terraszra ebben a királyi parkban és kastélyban nem állíthatták őrnek a polgári gránátalmát vagy oleandert, ide a legszebb levelű, legszebb virágú, legkedvesebb illatú és legszebb gyümölcsű örökzöld illett, a narancsfa. A versaillesi narancsház (97. kép) nem volt ugyan az első, de szerepe ma is bennt csent Versailles világhírében. Kétségtelen, hogy Középeurópában a narancsfa és a citromfa ettől kezdve lett divatossá és a narancsvirág innen hódította meg a középeurópai ízlést.
97. kép. XIII. Lajos kastélya Versaillesben, elől a narancsház. (Silvestre metszete nyomán.)
Maga a narancsfa, éppen úgy mint a citromfa messze keleten honos és melegebb éghajlat szülötte, sőt már európában is hosszú történelmi multra tekinthetett vissza XIV. Lajos korában is. Itáliában és Spanyolországban már régóta ültették s a költők közül is tulajdonképen dél pompáját akarta Versaillesbe varázsolni a narancsfákkal és legalább nyáron a déli kertek pompáját akarta elhomályosítani a vedrekben kihelyezett narancs- és citromfákkal.
A citrom és a narancs igazi hazája, az a föld, ahol a citromok virágzanak és a sötétzöld lomb közt az aranynarancs tükdöklik, India. Ott van a terjedési központja az egész Citrus nemzetségnek, a Himalája délkeleti oldalán ma is vadon nőnek különféle citrom- és narancsfajok. Mikor és ki fedezte fel hasznukat, szépségüket, megmondhatatlan. Bizonyos azonban, hogy már évezredekkel Kr. e. Már a szumir korszakból találtak Nippurban citromszerű növényi emlékeket és régóta ismerték az egyiptomiak is, akik kitri-nek nevezték az első Citrus-fajt s a latin Citrus tulajdonképen az egyiptomi kitri ellatinosítása.
A világtörténelem színpadára ez az ősi citromfaj Nagy Sándor ázsiai hadjáratával (334–324 Kr. e.) jutott, mint sok más indiai társa. Nagy feltűnést kelthetett Nagy Sándor katonái között az akkor már Perzsiában is ültetett növény s eleinte perzsa almának nevezték gyümölcsét. Így nevezte Theophrastus is, aki ennyit tudott róla: „Média és Perzsia sajátságos növényi termékei közt találjuk egyebek mellett a méd vagy perzsa almát. Ennek a fának olyan a levele, mint az andrachnéé (Arbutas andrachne) s miként a körtének és a galagonyának tövisei vannak, ezek simák, nagyon hegyesek és erősek. Almaszerű gyümölcsét nem eszik, de, mint levele is, nagyon kellemes illatú s a ruha közé rakva, elűzi a molyokat. Orvosságnak is használatos. A fa legjobban díszlik könnyű, nedves földben és egész éven át gyümölcsözik. Egyszerre van rajta érett és éretlen gyümölcs, valamint virág.”
Theophrastus sovány leírásából is kiderül, hogy a régiek citromfája még nem termett olyan leves gyümölcsöt, mint a ma ismert citrom. Ezt az ősi citromfajtát, amely legközelebb áll a vadon termő alakhoz, a tudomány ma Citrus medica var. prisca néven különbözteti. A rómaiak már jól ismerték ezt a citromfát és gyümölcsét. Ír róla Vergilius, Plinius és Dioskurides. Vergilius (70–19. Kr. e.) először hasonlítja a gyümölcsét aranyalmához és először ajánlja a levét ellenméregnek. Tulajdonképen ezzel kezdődik a citromlé használata. A perzsák azért vették a szájukba, hogy kellemessé tegyék a lehelletüket. Plinius közli, hogy keleten agyagvedrekbe ültetik s úgy szállítják Rómába. Részletesen leírja a gyümölcsöt és hasznát Galenus (131–200): „A kitrionnak nevezett méd alma három részből áll: a közepén lévő savanyú leves részből, a savanyú részt körülvevő húsos részből és a kellemes illatú, fűszeres héjból. Utóbbi nagyobb mennyiségben fogyasztva nehezen emészthető, ellenben apróra reszelve és kis mennyiségben elősegíti az emésztést. A savanyú, ehetetlen középső részt ecetbe teszik, hogy azt erősítse. A húsos réteg sem nem savanyú, sem nem fűszeres, ecettel és halmártással eszik.” A IV. században már Siciliában és Nápolyban is ültették a szabadban s Palladius 380-ban részletesen leírja az ősi citromfa gondozását és azt a használatát, amelyre a vastag kérgű citromfajták ma is alkalmasak, t. i. az ilyenek kérgét akkor mézbe mártották, ma cukorba főzik s ez a citronnát néven ismert édesség. Mint más gyümölcsöket, ezt is gyakran különféle alakú agyagkorsóba dugták fiatal korában, a fejlődő gyümölcs később felvettte a korsó alakját s ekkor az agyagburkot széttörték.
Valószínű, hogy a rómaiak már a használatra alkalmasabb Citrus medica var. cedro alakot ismerték (98. kép) s később egyre újabb és újabb fajták kerültek elő keleten, amelyek leves béle egyre vastagabb, kérge pedig egyre vékonyabb lett. Ezek közül különösen a kellemes illatú ethrog tartja fenn a régi cedro emlékét, amelyet Indiában és a zsidók vallási szertartáshoz használnak. Indiában hajdan a máglyára lépő özvegy ethrogot tartott kezében, a zsidók sátoros ünnepükön ma is ethrogot tartanak a kezükben. Ma a legtöbb ethrogot Korfu szigetén termesztik a szinte az egész világ korfui ethrogot használ.
98. kép. A cedro-citrom képe Volkamer Nürnbergische Hesperides című munkájában, 1708-ban.
A ma általánosan használt citrom (99. kép) indiai neve limu s a tudomány is Citrus medica var. limonum néven különbözteti. Ennek származéka az olasz limone. Azonban sem Francia-, sem Német-, sem Magyarországon nem honosodott meg ez a név, noha mindenütt történt erre nézve kísérlet, hanem Középeurópa országaiban a citrus-ból alakított citrom az általánosan használt neve. A limu-t, vagyis a mai közkedvelt citromot sem a rómaiak, sem a korai középkor nem ismerte. Úgy látszik, hogy későbbi nagy elterjedését a mohamedán antialkoholizmusnak köszönheti. Ennek következménye az üdítő italok előtérbenyomulása a mohamedanizmus hódításai nyomán s az üdítőitalnak kíválóan alkalmas levesbélű citrom elterjedése. Limonádé céljára kezdték termeszteni ezt a citromot az arabok s a X. században már Palesztinában és Egyiptomban, a XI.-ben Spanyolországban és Szicilia szigetén is ültettek citromkerteket. Olaszországban a renaissance korában lett divatos itallá a limonata s az olasz születésű Mazarin a XVII. században Franciaországban is meghonosította a limonádé fogyasztását. A limonádéárús helyiségek limonatier néven lettek ismertté. Később kiszorították divatból a cukrászdák és kávéházak.
99. kép. A citrom képe Volkamer Nürnbergische Hesperides című munkájában 1708-ban.
Ma a citrom az egész világ kedvelt fűszeres gyümölcse, Európát pedig Itália látja el citrommal, hol legészakabbra a Gardató mellett termesztik a citromot, de már itt télen üvegtől raknak a citromfák fölé.
100. kép. A narancs képe Volkamer Nürnbergische Hesperides című munkájában 1708-ban.
Az ókor a narancsot (100. kép) sem ismerte, csak a középkorban hallunk Európában először a narancsról, amelyet a citrommal együtt az arabok hoztak nyugatra s itt Sziciliában ültették az első narancskerteket. De az arabok narancsa még nem az édes ízű gyümölcs, amelyet ma narancsnak nevezünk, hanem a keserűnarancs, amelyet ma már inkább csak üvegházakban tartanak, vagy alanynak az édes narancshoz. A tudományban Citrus aurantium néven különböztetett narancs abban különbözik a citromtól, hogy faalakú (a citrom cserjetermetű), virága fehér (a citromé rózsaszínű), gyümölcse mindig kerek (sohasem csúcsos a két végén, mint a citrom). A keserű narancsot bigarádia, az édeset portogallo néven szokták megkülönböztetni.
A narancs szó az ősi szanszkrit nagrunga származéka. Mikor a szanszkrit nagrunga eljutott a perzsákhoz, ezek a maguk szájaíze szerint változtatták s lett belőle narungcsi, majd az arabok nyelvén narancsi. Ez a bizánci birodalomban neránci alakban módosult, de Itália megtartotta az arab narancsi-t, s csak később kopott le a szó első betűje s az így támadt arancsi vándorolt Franciaországba, ahol a ma is használatos orange formálódott belőle.
Németben Pomeranze a narancs régibb neve s bármennyire nem hasolít ez a szó a narancshoz, mégis annak származéka, csakhogy ebbe az átalakulásba belejátszott az aranyalma meséje is. Régebben az almaalakú gyümölcsöket mind almának nevezték s láttuk, hogy Theophrastus is méd vagy perzsa almának nevezte a citromot. A lovagkor a mondák aranyalmáját látta az akkor még ritkán Európába kerülő keserű narancsban vagy legalább arról nevezte el a ritka gyümölcsöt és az arab-olasz arancsi-ból az aurantia latin nevet készítette, amelyben benne van a narancs neve is, meg az arany latin aurum neve is visszhangzik belőle. A poma aurantia nyelvészetileg kétségtelenül torzszülött, de tovább is torzult s a németben Pomeranze, lengyelben pomerancza lett belőle. A tudomány is őrzi mai naig az aurantia szót a narancs Citrus aurantium nevében.
A lovagkori keserű narancs levele és virága nagyon erős illatú, de gyümölcsének húsa fanyar, héja keserű-fűszeres. Nyersen nem élvezhető, hanem csak úgy mint a cedro-citrom, vagyis cukorba főzve. Az édes narancs sokkal később, csak a XVI. század közepén és nagy kerülővel Kínából jutott Európába. Kínát tudvalevőleg a portugálok fedezték fel a tenger felől 1517-ben. Négy évtizd multán alakult Kínában az első portugál gyarmat-telep, amely egymás után szállította Európába az első kínai újdonságokat. A legelsők közt volt az édes narancs is, amelyet hajdan sokáig kínai almának neveztek. Ennek emléke a német Apfelsine, vagyis Apfel von Sina.
Természetesen citromot és narancsot a lovagkorban csak a mediterrán terület legenyhébb vidékein ültettek és termesztettek, a középeurópai országok csak a gyümölcsét ismerték, amely azonban akkor még nagy ritkaság volt. Magyarországon valószinűleg csak Mátyás király korában látták az első narancsokat és citromokat, aki Beatrix kívánságára rendszeresen hozatott asztalára Itáliából déligyümölcsöket, köztük narancsot és citromot is.
A XVI. században új korszak nyílik a narancs és a citrom európai történetében, Franciaországban elkészült az első narancsház s abban megjelentek vedrekben az első narancs- és citromfák a mérsékelt égöv hidegebb részében. Itália gazdagsága a XV. század végén felkeltette Franciaország irigységét, s VIII. Károly 1495-ben bevonult Olaszországba és ezzel Franciaország hosszú időre olasz befolyás alá került. „Károly itáliai művészei közt – írja Marie Luise Gothein – egy nápolyi kertészt is magával hozott, Pasello da Mercogliano-t, egy lelkészt, aki a lelki kertészkedést a földivel kapcsolta össze. Ez egy kis várkertecskét talált Amboiseban, középkori helyén a vár előtt. Károly kiszélesítette a magas terraszt, hogy kertjét megnagyobbíthassa. Előbb kecses ráccsal és pavillonokkal kerítették, míg végül XII. Lajos oszlopcsarnokot építtetett köréje, mint Du Cerceau metszetén (101. kép) látható… Károly idejében a kertben a mértani virágágyak mellett és körül részben még gyümölcsfák állottak. Híre maradt olyan gyümölcsfák vásárlásának, amelyeket Pasello ennek a kertnek vásárolt. Azonban dél felé meglehetősen félreeső helyen a várkerttől, amely a magas terraszon már nem terjeszkedhetett, a király narancskertet készíttetett, az elsőt egész Franciaországban, és az első narancsfa emlékére – ez természetesen még a keserű narancs volt – a bérlő minden évben narancságat nyujtott át a királynak.”
101. kép. VIII. Károly kastélya Amboiseban, ahol az első narancsház készül. (Du Cerceau metszete nyomán.)
Az amboisei narancsház és általában a későbbi úgynevezett narancsházak még korántsem voltak mai értelembenvett üvegházak, hanem csak déli oldalukon nagy üvegablakokkal és üvegajtókkal felszerelt pincék, ahol a narancs- és citromfák, valamint a déli örökzöldek – ahogyan akkor nevezték, olasz fák – teleltek. Ilyen a később épült híres versaillesi narancsház is (97. kép). Ma az ilyen növényházat hidegháznak nevezzük, mert benne télen legfeljebb öt fokig emelkedhet a hőmérséklet. Nagyobb meleg már ártalmas a narancs- és citromfáknak s általában mindazoknak az örökzöldeknek, amelyeket a hidegházban szokás teleltetni. Ezért nem telelnek jól és mennek hamarosan tönkre ezek a növények a fűtött lakószobában, ahol száraz a levegő és 20 fok a hőmérséklet, néhol még több is.
A francia példát csakhamar utánozni igyekezett egész Középeurópa s ha egyébre nem tellett, legalább nagy ablakokkal felszerelt folyosókat építettek a házak déli oldalán, hogy abban teleltethessék a narancs- és citromfákat. Schönbrunn történetében olvassuk, hogy egykorú feljegyzés szerint már a régi schönbrunni kastélyban 1660-ban több mint 100 veder állott egy folyosón, amelyekben olasz fák és növények teleltek. Kétségtelen, hogy így tartották az olasz fákat Lippay György idejében a pozsonyi primási kertben is. Bár Lippay János emlegeti a narancsházat, de könyvének negyedik, az olasz fáknak szentelt része nem készült el, vagy legalább nem jelent meg s így nem tudjuk, milyen narancs- és citromfákat tartott házában a pozsonyi primás. Másrészt szerencsére Heindel Ferdinánd katalógusban megtaláljuk az olasz fák neveit, s így, ha egyéb nem, legalább ez a néhány név bizonyítja, hogy a pozsonyi házak is már a XVII. század közepén narancs- és citromfákkal büszkélkedtek. Heindel katalógusának következő neveire hivatkozunk: Citria malus, Mali Assyriae seu pomum Adamu, Mali Aurantia, mint narancs- és citromfák nevei; továbbá Laurus, Myrtus, Palma dactylifera.
Azonban nagyobb mértékben egész Középeurópában csak a XVIII. században terjedtek el a narancs- és citromfák, igazi divatjuk a XVIII. század, amikor már elmaradhatatlan tartozékai az úri háznak s a főúri kastélyok maguk látják el déligyümölccsel az asztalt és a konyhát. Ekkor már nagy a száma a különféle változatoknak és alakoknak s gazdag irodalom foglalkozik velük. Három kiváló díszmunkát névleg is ki kell emelnünk ebből az irodalomból. Egyik a már említett G. B. Ferrari narancsoskönyve: Hesperides sive de malorum aureorum cultura et usu libri quatuor, amely még 1646-ban jelent meg Rómában s bizonyára ismerte már a két Lippay is. A másik a nürnbergi virágkedvelő orvos, a már szintén említett Johann Cristoph Volkamer (1644–1720) híres kétkötetes munkája, amelynek első kötete 1708-ban következő különös címmel látott napvilágot: „Nürnbergische Hesperides, oder gründliche Beschreibung der edlen Citronat-, Citronen- und Pomeranzfrüchte, wie solche in selbiger oder benachbarter Gegend recht mögen eingesetzt, gewartet, erhalten und fortgebracht werden, sammt ausführlicher Erzählung der meisten Sorten, welche teils in Nürnberg wirklich gewachsen, teils von verschiedenen fremden Orten dahin gebracht werden, in vier Teile eingeteilet und mit nützlichen Anmerkungen erkläret.” Ebben a pompás munkában körülbelül 200-féle narancs és citrom leírását és fametszetű képét találjuk. Hasonló díszmunka francia nyelven csak a XIX. század elején, 1818-ban jelent meg Risso tollából és Poiteau által készített színes képek tábláival. Címe Histoire naturelle des Orangers, s ez a harmadik a régi narancsos könyvek között.
A XVII. és XVIII. század narancsházainak legkíválóbb nevezetessége a bizarria volt (102. kép).
102. kép. A bizarria (narancs és citrom oltási keveréke) képe Risso és Poiteau Histoire naturelle des Orangers című munkájában 1818-ban.
Ez a különös, levelében, virágában és gyümölcsében a narancs és a citrom keverékének látszó növény Nato, firenzei orvos szerint, aki 1674-ben Florentina phytologia observatio de Malo Limnoia-Citrata-Aurantia Florentiae, vulgo la Bizarria címmel értekezést írt róla, narancs és citrom egymásra oltásakor különös véletlen folytán 1640-ben támadt a Panciatichi-család kertjében. Ma oltási hibridnek nevezzük az ilyen keverékeket s a növényvilág legfurcsább emberi alkotásai közé soroljuk, amelyeket a tudomány chimérá-nak nevezett el. Rejtélyüket azonban csak 1907-ben tisztázta Winkler, aki paradicsom és fekete ebszőlő oltási hibridjét állította elő, amely a tudományban a Solanum tubingense nevet viseli.
Magyarországon ugyan nem termett olyan díszmunkákat a narancskultusz mint nyugaton, azonban a XVIII. század második felében már országos a híre a budai királyi palota, az Esterházy-ak esterházi, a Grassalkovich-ok gödöllői, a Pálffy-ak királyfalvi, a Harrach-ok királyhidai, a Keglevich-ek kistapolcsányi, az Orczy-ak pesti, a Forgách-ok szécsényi narancskertjeinek, és Veszelszki Antal 1798-ban ezt írja a citrom- és narancsfákról: „már ma nemcsak külföldön, hanem nálunk is a pompásabb kertekben, úgymint Sopron és Németújhely között Drausburkon a gr. Herbeville kertjében igen szépeket láttam, és egyebütt is ennek előtte 32 esztendőkkel.”
Nagyon jellegzetes szokás fejlődött ki a XVIII. század nagy narancskultuszának hatása alatt Egerben. Itt gr. Barkóczy Ferenc (1710–1765), aki a XVIII. század közepén 1744–1761-ig ült az egri püspöki székben s onnan a hercegprimásiba emelkedett, a püspökkert részére többszáz narancs- és citromfát szerezett, amelyek természetesen méltó feltünést keltettek. Eger és környékének közismerten díszkedvelő népe ettől kezdve szemet vetett a szép fákra és végül a püspök megengedte, hogy a násznép a régi rozmaring helyett olasz mintára narancs- és citromágakkal diszítse magát. Ez a szokás Egerben a XIX. század végéig divatban volt.
A XIX. században a közlekedési eszközök tökéletesedése, a vasúti gyors szállítás lehetővé tette, hogy a déligyümölcs, narancs és citrom olcsón és frissen jelenhessen meg a középeurópai piacokon, minek következtében a narancsházak lassanként elvesztették érdekességüket a ma már csak régi idő emlékeként tartanak még itt-ott néhány narancs- és citromfát. Új versenytársak is jelentkeztek, így a Kínában régóta ismert, de Európában csak újabban figyelemre méltatott mandarin (Citrus nobilis), amelyből 1828-ban hozták Olaszországba az első cserjét, továbbá a néhai fürtös gyümölcsű grape fruit, shaddock, vagy régi nevén pompelmoes (Citrus decumana), amely a Maláji- és Viti-szigeteken honos és nagy (de ilyenkor magános) gyümölcsének levét cukorral fogyasztják. Parkokban ültetik a szabadban telelő, de élvezhetetlen gyümölcsű Citrus trifoliatá-t.
A Franciaországban meghonosított orangerie azonban korántsem merítette ki a középeurópai ember öröktavasz-vágyát, amely a középeurópai kertészet történetén vezérfonalként húzódik végig s elhozta ide előbb a mediterrán fűszeres herbákat a kolostorkertben, azután a lovagkorban a télálló mediterrán virágokat, később meghonosította a cserepes növényt, hogy télre pincében védhesse meg a déli virágot és fát, végül pedig külön házat épített a narancs- és citromfáknak. Még többre vágyott ezután a középeurópai ember, az öröknyárra, a trópusok sohasem múló virágpompájára, – s felépítette az üvegházat, amelyben már nemcsak mediterrán, hanem trópusi növények is tarthatók. Ez már azonban tudományos és közgazdasági törekvések eredménye. A gyarmatai növényeit tanulmányozni akaró Hollandia nem sokkal azután, hogy Leidenben 1577-ben botanikus kertet alapított, 1599-ben felépítette az exotikus növények számára az első üvegházat is. Ezzel lehetővé vált, hogy a világ bármely tájáról elhozhassák Európába a legkényesebb növényt is és itt felnevelhessék, termetében, virágjában, bármi szépségében gyönyörködhessenek. És lehetővé vált, hogy tél idején is virágot varázsolhassanak a lakásba, amikor kinnt mindent megdermesztett a fagy és a hó.
A XVII. században a gazdagabb országok követték a hollandiai példát, a XVIII.-ban Bécs, majd Magyarország is. Schönbrunnban 1754-en épült az első nagy üvegház, amely később történeti nevezetességre jutott. Magyarországon a XIX. század elején épült Kismartonban az első külföldiekkel vetekedő üvegház. A kismartoni park 1754-ben készült francia stílusban. Bükkfából készült rácsos kapu, művészi szökőkút, nagy tó, 11 kőszobor, fasorok, pázsittáblák, virágágyak és narancsligek díszítették. A XIX. század elején 1805-ben herceg Esterházy Miklós (103. kép) megnagyobbíttatta és angol parkstílusban alakíttatta át a kertet (104. kép).
103. kép. Herceg Esterházy Miklós.
104. kép. A herceg Esterházy-család kismartoni palotája a XIX. század első felében. (Rohbok metszete nyomán.)
Ebben az időben készült a 262 lépés hosszú rószasor, az öntözőmű, amelyet a herceg maga hozott 1803-ban Londonból és az üvegház. A parkban ültetett fák és virágok s az üvegházban tartott növények számát 60,000-re becsülték.
A nagy üvegházról egykoru tudósítás 1830-ban ezt írja: „A… mulató háztól vezet egy ut az üvegházhoz, mely jobban az alsó részén vagyon a kertnek, ennek hossza valami száz, magassága pedig mintegy hat ölnyi lehet, ebben többnyire csak citrom- és narancsfák vannak végig, melyeket az emberi munkásság és szorgalom kények szerint táplálván, oly termékenyek, mintha a természettől hozzájuk alkalmaztatott éghajlat alatt hoznák az ő gyümölcsüket, vannak azonban ezen üvegházban még más külső országi plánták és virágok is, láthatni benne szép külső országi madarakat midnannyi kalitkákban s erre nézvest az egész üvegházat ugy tekinthetjük, mintha egy más éghajlatot a természetben látnánk. Ezen nagy üvegházzal össze vagyon mindjárt foglalva még egy más kisebb is, melyben nem külföldi fák s plánták vagynak ugyan, hanem tulajdon gyümölcshozó fáink s plántáink olyan mesterséggel tartatnak, hogy a természettől külömbkori gyümölcsözésekkel kecsegtetik a kiváncsiakat s amidőn a zordon tél a szabadban lévő plántáinkat megemészti és gyümölcsfáinkat leveleiktől is megfosztja, akkor itten a gyümölcsfákat legnagyobb termékenységükben láthatni és más növények s külömbféle virágok a legszebb tavaszt képezik.” Böhnisch Mihály, akinek ezt a kéziratban maradt feljegyzését Szombathelyen őrzi, még azt is elmondja egyebek között, hogy a parkba szabad volt a belépés, „kiki bátran bemehet, mikor tetszik, azon szabásokat megtartván, melyeket a vár mellett levő bemenetelnél olvashatni.”
A nyolc részből álló üvegház gazdagságáról Pauer Arnold alábbi képet festi: „Az 1. házban különböző forróövi növényeket tartottak: Musa, Dracaena, Lamortophyllum. Ravenala, Hernandia, Ficus, Pandanus, Bambusa, Strelitzia, Cecropia, Cycas, Nelumbium, Carolinia, Hypomanne, Laurus stb. volt benne. A 2. házban főként nagy példányokból álló ausztráliai és fokföldi növények, különösen Magnoliá-k, Leptospermum, Melaleuca, Metrosideros, Acaria, Mimosa, Casuarina, Eucalyptus, Sophora. Cletra, Pomoderis, Sideroxylon stb. voltak. A 3. háznak két nagy narancsosztályát tükörfalakkal és szobrokkal diszitett terem választotta el egymástól; mindkét osztályban különféle fajta szép, egészséges, különböző nagyságú narancsfa volt, melyek közül csak a nagyobb példányok száma 300–400 lehetett. Kisebb példányok nyáron a szabadban, egy térségen diszlettek. A 4. házban ismét főként ausztráliai és fokföldi növények voltak, de csak kisebb példányok, mint Protea, Erica, Diosma, Camelia, Bucco, Passerina, Phylica, Banksia, Brunia, Fabricia Taxus, Daphne, Pittosporum. Magnolia, Paceonia, Corchorus stb. Az 5. ház egyik részében körülbelül 200, részint virágzó, részint kellemes illatu Pelargonium-ot, a másikban pedig csak kövér s bevonó, szövedékes növényeket tartottak, többek közt Crassulá-t, Mesembryanthemum-ot, Cotyledon-t, Cacaliá-t, Sedum-ot, Cactus-t, Sempervivum-ot, Stapeliá-t, Aloé-t, Euphorbiá-t. A 6. házban a legnemesebb gyümölcsfajokat nevelték, még pedig évfolyamonként elkülönitetten négy csoportban; csak ananászokból 400 darab érett évente: a négy osztály mindenikének fenékalját exotikus növények diszitették, az előrészben pedig plantarium volt, ahol majdnem mindenféle ismert külföldi növényt tenyésztettek s évenként több példányban sokasodottak. A 7. házban részint gyümölcsöket és virágokat, részint más szüleményeket neveltek. A 8. ház tisztán gyümölcstermelésre szolgált.”
Miként már Böhnisch leírásából kiderül s Pauer szavai részletesebben elmondják, a kismartoni üvegházban nemcsak exotikus növényket tartottak, hanem a gyümölcsöket és virágokat is, neveltek a tél folyamán, ahogy ma mondjuk, hajtatást is végeztek, hogy az asztalt tél folyamán is elláthassák friss gyümölccsel és a lakást friss virággal. Miként Európában a citromfát is a rómaiak kezdték el vedrekben dísznek használni, azonképen a hajtatás is, római találmány. S miként az első narancsházat a franciák készítették, azonképen a hajtatást is a franciák újították fel és hozták divatba.
A hajtatás kétségtelenül római találmány. A császári Róma eleinte úgy elégítette ki tél idején zöldség- és virágszükségletét, hogy Egyiptomból hozatott friss árút. Ámde Tiberius császár kezdeményezésére csakhamar áttértek Rómában az üvegházi termelésre. Plinius így vezeti be természetrajzában az ugorkáról szóló fejezetetet: „Cartilaginei generis, extraque terram est cucumis, mira voluptate Tiberio principi expetitus. Nullo quippe non die contigit ei, pensiles corum hortos promoventibus in solen rotis olitoribus: rursusque bibernis diebus intra specularium munimenta revocantibus.” Ez magyarul körülbelül azt jelenti, hogy húsos természetű és a föld fölött terem az ugorka, amely Tiberius császárnak különösen kedvelt eledele volt, egyetlen napon sem hiányzott asztaláról, mert függőkertjeit kerekeken tolták a napra, zord időben pedig ismét az üvegfalak mögé. Nincs okunk, hogy Plinius szavaiban kételkedjünk és önkényesnek tekintsük Tiberus császár nevének kiemelését. Ilyen korszakos újításokat csak császárok, királyok és más hatalmasok szoktak divatba hozni. Minden körülmény valószínűvé teszi, hogy a rómaiak üvegházi növénykultúrái Tiberius császár korába nyulnak vissza.
Hogy a növényhajtatás nem maradt Tiberius ugorkáinál, hanem csakhamar egyéb növényeket is hajtattak a császári Rómában, könnyen érthető és adatszerűleg bizonyítható. Seneca írja egyik levelében: „Némely ember még télen is rózsára vágyik, a liliomokat télen langyos vízzel és mesterséges meleggel virágzásra bírja, noha ezek a virágok a természet törvényei szerint csak tavasszal jelennek meg.” Martialis epigrammáiból tudjuk, hogy a rómaiak szőlő és gyümölcsfák hajtatásával is foglalkoztak. Egyik epigrammájában ezt olvassuk: „Az én szobám, kedves barátom, télen jéghideg, nincsen egyetlen egész ablaktáblája és maga Boreas felmondana ilyen lakást. A te gyümölcsfáidnak jobb a sorsa, azok csillámból készült táblák mögött állanak és a déli nap barátságosan besüt rájuk.” Másutt: „Hogy a téli hideg ne ártson a bíborszínű szőlőfürtöknek, Bacchus ajándékainak, átlátszó drágakövekkel védik meg azokat.”
Mint ezekből a sorokból sejthetjük, Róma nagy pazarlást folytatott a növényhajtatással és idővel olyan fokra fejlesztette a téli kertészkedést, hogy majdnem fölöslegessé tette az egyiptomi téli behozatalt. Martialis mondja el a következő esetet: „Midőn egy hajó a büszke Nilus országából tél közepén Rómába jött, hogy a császárt rózsákkal megörvendeztesse, az egyiptomi hajó kapitánya azt találta, amint a városba lépett, hogy hazájának virágai csekélynek látszanak a Rómában télen virágzó és illatozó virágok pompájához képest, mert mindenütt ilyeneket látott gazdag bőségben, ahová lépteit irányította.”
A császári hatalom bukásával és Róma elszegényedésével természetesen a római üvegházak is elpusztultak. A római kultúrát megmentő középkori szerzetesek a maguk lefokozott igényeihez szabták a kertészetet is, abban tehát ilyesminek nem juthatott hely. De a növényhajtatás emléke a középkorban sem veszett el, hanem időről-időre megújult. Hol a mondákban, ahol a csoda nyitja tél fagyában virágzásra a rózsát. Hol a régiek gazdasági munkáinak kivonatolásaiban, amelyek a középkorban a gazdasági tudománynak legfőbb írott forrásai. Konstantinos Porphyrogenetos rendeletére is készült ilyen céllal kompilláció a régi görög és római szerzők gazdasági munkáiból s ez Geoponica néven terjedt a középkorban és így maradt ránk. Ebben megtalálható a római növényhajtatás emléke is: „Korai rózsáknak azokat nevezzük, amelyek kosarakban vagy fazekakban állanak és úgy bánnak velük, mint a tökökkel és ugorkákkal. A szabadban állókat akkor hajtatják, amikor akarják, azzal, hogy körülöttük két kéznyi szélességben árkot húznak és abba naponta kétszer meleg vizet öntenek.” Ezek az utasítások több római szerző gazdasági munkájában és Plinius természetrajzában is megtalálhatók. A Geoponica világszerte elterjedt, arabra is lefordították s kétségtelenül ez a magyarázata annak, hogy a középkorban sem veszett ki a télen virágzó rózsa emléke, csak azoknak a századoknak nagy anyagi szegénységében kénytelen volt a „mennyországba” és a legendákba húzódni.
A renaissance korában is szívesen kompilálták a régi római és görög szerzőket s a gazdasági munkákat és azokban a hajtatásról szóló részleteket is. A már többször említett Antoine Mizault, francia orvos is minden habozás nélkül írta le kertészeti munkájában a XVI. században, amit a hajtatásról a régiek tanítottak. Tudjuk, hogy Nadányi nagykésőn, a XVII. században, magyarra is átültette Mizault kertészeti munkáját. Természetesen a hajtatásról szóló részeket sem hagyta ki belőle: „Ha akarod, hogy minden hónapban rózsád legyen, – írja – minden hónapban palántáld, ganéjozd és öntözd. De ennek helye nincsen a mi északi földünkben, külömben van a meleg és mértékletes helyeken. Másképen szerzesz magadnak idején virágzó rózsát, hogyha kosárokban vagy földedényeken palántálod el és aképen bánsz vele, mint megírtam a török és ugorkák felől.”
Az ugorka és tök hajtatásáról pedig ezt olvassuk Mizault könyvében Nadányi fordításában: „Aki akarja, hogy idején erő vagy egész esztendőben is légyen ugorkája, a tökről írott részt nézze meg és amit ott elhagytam a földi edényekről, kosárokról és egyéb edényekről, mostani intéssel helyre viszem, tudniillik, hogy ő alája karikácskákat vethetni, hogy kisebb munkával, akiknek forgó kertjük vagyon, amikor kivántatik, kivitessenek és be visszahuzassanak, befedethetjük egyszersmind általlátszó szerszámokkal, hogy mikor szél fú és hideg vagyon, minden kár nélkül a napra kitehessük. Ilyképen Tiberius császárnak egész esztendőt által ugorkát vittek asztalára, melyet igen szeretett, amint megírta Plinius.”
Azonban Nadányi eme, Mizault nyomán írt szavaiból korántsem szabad arra következtetnünk, hogy Magyarországon, kivált Erdélyben már akkor űzték volna valamely módon a növényhajtatást. A magyar kertészetben járatos és eredeti adatokat közlő Lippay csak annyit ír, hogy a „szorgalmatos kertészek, hogy idején és újságul mind uborkájuk s mind dinnyéjük lehessen… idején és alól lóganéjjal megtöltött barázdában vetnek.” Magyarország akkor még szegény volt hahoz, hogy olyan élvezetre jusson főurainak, amilyen hajdan a császári Róma gazdagjainak volt osztályrésze.
Más volt a helyzet Franciaországban. Ott a Lajos-ok új életre hívták a császári Róma minden kényelmét és élvezetét s valósággá varázsolták a mondák örök tavaszát. Az orangerie felújítását már elmondottuk. A versaillesi narancsház La Quinteny felügyelete alatt állott, de ennél több is hárult XIV. Lajos kíváló kertészére, ugyanis neki kellett ellátnia télen át gyümölcsökkel és virággal a király asztalát és termeit. Ebben az időben az üvegház már mindent lehetővé tette s a modern növényhajtatás alapjait La Quinteny csakhamar megvetette. Ez a francia példa is mindenütt utánzókra talált, s Középeurópán át kelet felé haaldva, eljutott a XVIII. század második felében Magyarországra is, ahol a főúri kastélyoknak elmaradhatatlan tartozéka lett ekkor az üvegház s abban a növényhajtatás. Mint elmondottuk, a tetőpontot ez a divat Kismartonban érte el az Esterházy-ak pompás üvegházában.
Nagyon érdekes, és a virágkultusz szempontjából nevezetes az a jelenség, amelyre ismételten utaltunk, hogy a középkorban a virág- és a gyümölcshajtatás emlékeként gyakran szerepel a legendákban a télen kivirító rózsa. Már a rózsáról szóló fejezetben felhívtuk a figyelmet arra, hogy a legendás rózsák, mint Szent Erzsébet és Szent Dorottya rózsái, télen virágzanak és azt is tudjuk, hogy a császári Róma virághajtatásának ezek a halvány emlékei már a középkorban eljutottak a szentek legendáival Magyarországra.
De keletkezett Magyarországon sokkal később, a XVIII. század vége felé is ilyen, a növényhajtatást mint csodás elemet felölelő monda. Ki ne emlékezne Jókai Mór írásaiban Hatvani professzorra, az ördöngős debreceni professzor csodálatos lakomájára! A megcsúfolandó gazdag debreceni főbíróra, hogyan nagyobbodik Hatvani szerény lakása míg a vendégsereget kényelmesen befogadhatja, hogyan várja a vendégeket terített asztal, noha hideg a tűzhely, hogyan szolgálják fel liberiás szolgák a fejedelmi lakomát, amint megnyilik az ebédlő ajtaja. De különösen nagy a meglepetés a kizöldülő falak és az indákról csüngő pompás gyümölcsök láttán. És mily nagy az elképedés, amikor egy-egy szépen fejlett ugorkát vagy tököt óhajtott egyik-másik hölgy indájáról leszakítani s ha ilyenkor férjeik mindig feljajdultak, hogy ne bántsák az orrukat!
A föntiek alapján bizonyára mindenki hamar rájön arra, hogy Hatvani csodálatos lakomája nem más, mint polgári átköltése a középkori, hajtatással foglalkozó mondáknak. De már ilyen alakjában sem eredeti, hanem régi nyugati mondának alkalmazása a debreceni viszonyokhoz. Ugyanis a csodálatos lakoma mondája először Albertus Magnus nevével kapcsolatban fordul elő és pedig már a XIV. században. Ismerteti és magyarázza Ernst H. F. Meyer, a botanika kiváló történetírója Geschichte der Botanik című műve 4. kötetében.
„A II. Frigyes-sel szemben pápai befolyásra ellencsászárrá választott és már német királlyá koronázott Vilmos, Hollandia grófja, 1249 január 6-án Kölnben ülte meg védőszentjének, a háromkirályoknak ünnepét. Albertus-hoz is ellátogatott és magával vitte Utrechtbe, ahol új dominikánus kolostort szentelt fel. Így beszéli el ezt Johannes de Beka, XIV. századi krónikás, Utrecht püspökeiről és Hollandia grófjairól irott történetében. Semmi okunk tehát, hogy adatainak igazságában kételkedjünk. Csak ne irt volna még többet! Albertus, nagy mint varázsló, nagyobb mint bölcsész, legnagyobb mint teologus, nagy és pompás lakomával vendégelte meg a királyt, és pedig tél közepén erős fagyban a kolostor kertjében. Amint a király leült, a kertben nyári meleg terjedt szét, a pázsit kizöldült, a fák kilombosodtak, megrakodtak virágokkal és gyümölcsökkel és ágaikon madarak szava zendült; az ételeket kiváló szépségű, ismeretlen ifjak hordozták fel, és így tovább. Amint azonban a király felkelt, mindez nyomban eltűnt és ismét beállott a szigorú tél. Albertus életéről ez az egyik főmese, amelyről többet írtak, vitatkoztak, tréfáltak, sőt komoly ítéletet mondtak, mint mindarról, ami valóban érdeme. Még újabb idők komoly kutatói is tényként akarják bizonyítani, például Brucker a szabad kertet melegházzá teszi és azt hiszi, hogy ezzel mindent megmagyarázott. Jourdain ténynek veszi ezt az adatot, amely napjainkban is rendkívülinek, akkor pedig varázslatnak tűnt, noha ilyesmi kevésbbé a tudós varázsművészetéről, mint inkább a fizikában való jártasságáról tanuskodik. Szerencsére Jourdain nem volt természettudós és nem olvasta eredetiben a varázsünnepély leírását, mert ebben az esetben nehezen érthetnők meg ítéletét. Brucker magyarázatát sem erősíti meg Albertus-nak De vegetabilibus című műve hetedik fejezete, amely a növénytermesztésről szó; szó sincs abban üvegházról. De másutt azt írja Albertus, hogyha az ember idejében elköti a növényt, például a rózsabimbót, és ősszel ismét megoldja, szép őszi napon kivirágzik. Sőt hogy Hermes szerint az ilyen módon kezelt és embervérrel locsolt rózsabimbó télen már enyhe tűz mellett is felnyílik. Ezt ugyan maga nem próbálta, de amazt megerősítette a tapasztalat. Talán ez az alapja az egész kitalálásnak? Tomas de Cantiprato, aki sokat beszél az ördöngösségről Bonum univerale de apibus című művében, és nagyratartott mesteréről, Albertus-ról, vajmi bőven ír, a lakomáról mit sem tud. Hasonlóképen a régebbi krónikások sem. Petrus de Prussia sok fejezetet szentel életrajzában mindazoknak a csodáknak, amelyeket Albertus-ról költöttek, mind pedig azoknak, amelyeket valóban véghezvitt, de ezt a csodát nem ismeri. Senki sem tud róla egészen Johannes de Beka-ig és így hagyjuk meg az ő érdemének!”
Ennyit Meyer. Valami mindjárt első olvasásra feltűnik Meyer közlésében az, hogy Albertus szabad kertben vendégelte meg előkelő vendégét. A magyarázat igen egyszerű: Beka idejében, a XIV. században még nem ismerték az üvegházat. De az örökzöld növényekkel díszített kertet már igen. A költők ékes szavakkal énekelték meg a déli és keleti paradicsomi kerteket. Albertus tudós alaposságával írta le idézett munkájában a középkori díszkert elméletét s mert ahhoz Itáliában szerezte az ismereteket, szerepelteti leírásában az örökzöld fákat is. Beka kortársa az olasz Bocaccio-nak, aki – mint elmondottuk – örökzöld kertbe vezeti a firenzei társaságot. Ezek szerint a kölni csodás lakoma korszerűen elképzelt varázslat volt. Aki ismeri a kertészet történetét s tudja, hogy a hajtatás emléke sohasem tűnt el teljesen a középkorban sem, semmi rendkívülit nem talál benne.
A későbbi századokban olyan fejlődésen ment át a kertészet, hogy a XVIII. században ez a lakoma-monda is nagy mértékben módosult. Mert a csodák is követik fejlődésükben a műszaki ismereteket s így történt, hogy a XVIII. században a csodás lakomák üvegházban játszódnak le. A Hatvani-ról költött mondákat a német Faust-mondákra szokták visszavezetni s Heinrich Gusztáv azt is megállapította, hogy a Hatvani-mondák nem népmondák, hanem debreceni diákoknak, tanult és olvasott embereknek kis részben komoly, legnagyobbrészt azonban tréfás ötletei. A csodás lakomáról szóló mondának a föntiekben történeti ősforrásait is ismertettük. Hogy a XVIII. század nyolcvanas éveiben keletkezett Hatvani-mondák közül a csodás lakoma mondájához az akkoriban a főúri üvegházakban divatossá vált virág- és gyümölcshajtatás adta a korszerűséget, kétségtelennek tekinthetjük. Hogy a debreceni diákok mely forrásokat használtak a mondához, nem tudjuk; ismerték-e Plinius-t, Nadányi-t, nem kutatjuk, az azonban bizonyos, hogy Hatvani csodás lakomájának ugorkái történetileg Tiberius császár ugorkáitól erednek.
Miként a Hatvani-mondák csodás lakomája is mutatja, a XVIII. század második felében a hajtatás iránt a polgári osztályban is feltámadt az érdeklődés és csak természetes, hogy valamely leegyszerűsített alakjában a polgári körök is megvalósították. A polgári házakban nem tellett külön nagy és díszes üvegházra, de vannak a hajtatásnak olyan egyszerű módjai is, amelyek bármely polgári lakásban megvalósíthatók, ahol elég fényt ad a szobának az ablak. Különösen a jácint hajtatása terjedt el ebben az időben a polgári házakban.
A jácintot a török telepítette a kertbe s mint török virág terjedt el Európában a XVI. és kivált a XVII. században. Ugyan a Hyacinthus név ókori hagyaték, Plinius kétszer is említ természetrajzában hyacinthus nevű növényt, de bizonyos, hogy a régiek más virágot neveztek hyacinthus-nak. A „hyacinthus-hoz két monda fűződik, – írja Plinius – egyik szerint annak az ifjúnak gyászát őrzi, akit Apolló szeretett, a másik szerint Ajax véréből támadt, mert virágának erei úgy futnak, mintha a görög A és I betűket akarnák leírni.” Ennek nyomán nevezték az újkorban a kerti szarkalábat Consolida Ajacis-nak, hogy azonban Plinius korában is ez lett volna Aajx virága, nem valószínű, mert másutt ezt írja Plinius a Hyacinthus-ról: „A hyacinthus leggyakoribb Galliában és ott sötét-vörös szín festésére használják. Hagymaszerű gyökerét jól ismerik a rabszolgakereskedők, mert ha édes borral rakják fel, nem jelentkezik a fanosodás.” Egyes kutatók valamelyik Gladiolus-t sejtik a régiek hyacinthus-a alatt.
Bármi lett légyen azonban az ókori hyacinthus, azt már tudjuk, hogy a középkor végén a felújuló növénytani érdeklődés a gyöngyikékre ruházta ezt a nevet s a XVI. század füveskönyveiben is a Hyacinthus az Európa országaiban közönséges gyöngyikék gyűjtőneve. De Busbecq már idézett sztambuli levelében 1554-ben kétségtelenül a kerti jácintot említi, amely a tudományban a Hyacinthus orientalis nevet viseli. Mint a többi török virág, ez is gyorsan terjedt a főúri kertekben s kedves illata miatt mindenütt szívesen foglalkoztak vele és hamarabb megkedvelték az alsóbb társadalmi osztályokban is.
A jácintkultusznak, miként a tulipánkultusznak is, Hollandia lett a XVII. század elején a központja s időközönként a jácint annyira előtérbe lépett a divatban, hogy még a tulipánt is háttérbe szorította. Még a XVII. században divatossá lett a jácint hajtatása is. Erre könnyen rávezette a virághagymatenyésztőket ez a körülmény, hogy a jól telelt jácinthagyma nagy készséget mutat a hajtásra s mihelyt egy kis nedvességhez jut, nyomban kihajt.
„Hogy idején virágozzanak a narcissok és hyacinthusok, és télben is jól megmaradjanak, – írja Lippay – főképen ha tél előtt kikelnek levelei, csináltass nékiek deszkábul egylábnyi magosra olyan formára, amint az ágyacskák vannak, feneketlen ládákat, tedd reájuk, azután felül fedd be deszkákkal, azokra rakj bőven meleg lóganéjt, de úgy, hogy a virágokra ne essék a ganéj, és mikor télbe a verőfény szolgál, avagy meleg idő vagyon, vond félre a ganéjt egy kevéssé és nyisd ki a felső deszkákat, hogy érhesse a virágokat a napnak sugára. De éjtszakára és mihent hideg akar lenni, mindjárt megint befedjed, szépen megvirágoznak alatta a virágok; ezt cselekedheted egész kikeletig, mig a hideg tart. Ha pedig azt akarod, hogy a télben is narcissusod és hyacinthusod legyen, tégy ősz előtt egynehány gyökeret valami edénybe, télben tartsd meleg szobában és néha-néha megöntözzed, kivirágzik és szép illatot ád.”
105. kép. Jácinthajtatás üvegben. (C. Reiter nyomán.)
A jácint szobai hajtatásához használt üveget (105. kép) és a szobai jácinthajtatás néhány – ma exotikus neveken ajánlott módját – magyarul 1824-ben ismerteti Szabó József már említett, németből fordított kertészeti munkájában.
„Végy 6 vagy 8 colnyi üvegeket, melyeknek szája olyan legyen, hogy a hagyma rajta beleférjen. Ez az edény vizzel teletöltődik, mely vízhez adhatsz egy kevés salétromot és egy kevés szénport is, az elsőt azért, hogy ingerelje, a másodikat azért, hogy a rothadásnak annál tovább ellentálljon. Ezen vizben félig kell a hagymának fürödni s az edényt, mig a virágzó szál nem kezd hajtani jó helyre kell tenni, hogy meg ne faggyon, mihelyt pedig kezdődik, be kell vinni a meleg szobába és olyan helyre kell az ablakhoz tenni, hogy a levegő és a nap érje. Ekkor a vizet is szükséges gyakran újítani, de vigyázva, hogy a gyökereket meg ne sértsük. Az is megkivántatik, hogy az üvegnek alul még volna egy lyuka, mely be lenne dugva, és feljebb mint a közepén, ismét volna egy más lyuk hogy tölcsér által azon a vizet beleönthetnénk a nélkül, hogy a hagymát megbolygatnánk. Ha az első virágzás elkezdődik, az edényt megint hidegebb helyre kell vinni, hogy az első virágocskák hamarább le ne hulljanak, mig az utolsók ki nem fakadtak, és hogy a piramis formája meglegyen.
Ezen virágot még más plántákban is, úgymint kalarábéban, céklában stb. el lehet tartani… Először a kalarábéról. Vágj el alól, ahol gyökeret vert, egy darabot a kalarábé tarsolyából olyan formán, amilyen vastag a jácint hagymája, azután vágd ki a belit vigyázva, hogy a külső héját meg ne sértsd. Ezen kalarábét azután madzaggal kösd körül, akaszd fel a szobába az eleibe és a lyuk tetejéig vízzel töltsd meg s tedd bele a hagymát, valamint az üvegnél mondottak. Másodszor a cékláról. Ezt, ahol a levélcsomó kezdődik felül, vagy ha vastag, a közepén vágjuk el, és kilyukasztjuk s a hagymát beletesszük.”
Szabó József orvosdoktor még más módjait is leírja a jácint hajtatásának, de legyen elég ennyi. Csak azt akartuk vele bemutatni, hogy a XVIII. század végén és a XIX. elején már a polgári körökben is széltében kedvelték a virághajtatást és a szobában szívesen foglalkoztak vele az ügyes női kezek. Mert akkor még maguk gondozták és maguk nevelték a polgári családok „a szobába, kivált télen által szoros helyre szorított virágos kertecske” virágait és igyekeztek azok titkait megismerni.
