14. Muskátli.
14. Muskátli.
A virág természettudományi felfedezése. A növény ivarszerve – Keresztezések – Virágbiológia – Muskátli – Muskátli keresztezések Angliában – Szobamuskátli – Fokföldi növények vándorútja Európába – Gladiolus – Afrikai virágok – Rezeda.
Az emberiség ezerévek óta ismerte a virágot és ezerévek óta a XVIII. századig félreismerte. A régiek szemében a virág nem volt egyéb, mint dísz, a növény ékessége, amelyet az embernek nyújtott koszorúkötésre. A XVIII. század felvilágosodása, a természettudomány céltudatos kutatása nagykésőn semmisítette meg ezt a hitet és tételről tételre bizonyította be, hogy a virág nem az emberért van, hanem a növényért, a növény szaporodásának, a növény faja fenntartásának áll szolgálatában.
Hogy a növény is a szexuális tény, természettudományi tekintetben a XVIII. század felfedezése, azonban a gyakorlatban nagyon régi idők óta szerepel a datolyapálma mint sexuális növény. Régi babiloniai domborművek őrzik emlékét annak, hogy az ember már ősidőkben felismerte a datolyapálma virágainak kétlakiságát és hogy a termős példányok csak akkor teremnek datolyát, ha a porzós példányok virágpora akár szél, akár az ember közvetítésével eljut a termőre. Az említett domborművek megörökítették, miként végezte el az ember ezt a mesterséges megporzást, amelyet a Földközi-tenger mellékén ma is az ősi hagyományok szerint végeznek a datolyatermelők. De ez az egyébként exakt természettudományi ismeretnek megfelelő gyakorlati tudás nagyon kevés volt ahhoz, hogy az ókor tudósainak a virágról és a növényről alkotott elméletét befolyásolja, legfeljebb arra volt jó, hogy a költőket a pálmapár szerelmének megéneklésére indítsa.
Nem mondható, hogy a régiek mind kereken tagadták volna a növényi sexualitást. Sőt ellenkezőleg, több ókori szerző megkülönböztetett hím és női növényeket, de egészen más alapon, mint a modern természettudomány. Korunkban másodlagos ivarjellegeknek nevezzük azokat a külső eltéréseket, amelyek a hím egyéneket megkülönböztetik a nőnemű egyénektől. A régiek ezeknek a részben embereken, részben állatokon megismert másodlagos ivarjellegeknek alapján igyekeztek elméletileg különbséget tenni hím és női ivar között, példul az emberi fajra jellemző, hogy a férfi nagyobb, mint a nő, mert általában ami nagyobb, azt hímnek tekintették a hasonló kisebbel szemben. Az állatok világában a hím gyakran díszesebb, mint a nőstény, ennélfogva a díszesebb hímnek tekintették és nevezték az egyszerűbb hasonlóval szemben.
Ilyen alapon különböztettek meg hímet és nőt a növények világában is. Például Plinius természetrajzában és még a középkorban, sőt sokáig a füveskönyvekben is nem egyszer olvashatunk hím és női növényekről, de ez a megkülönböztetés mindenkor csak a színre vagy a termetre szóval valamely a másodlagos ivarjellegekből elvont tulajdonságra vonatkozik. Például a régiek gyümölcsének alakja miatt hím som, Cornus mas néven különböztették meg a somot, ellenben a vörösgyűrűt Cornus femina néven női somnak tekintették. Hasonló módon hím és női basarózsát különböztettek meg, a karminvörös szirmú és éretlenül vörös magvú Paenonia corallina volt a hím basarózsa, a kertekben gyakori Paeonia officianlis a női basarózsa. A mas és femina mint faji név Linné után is használatban maradt a növények tudományos nevezésében, de természetesen már csak mint emlék, és senki sem tekinti többé hímnek az Aspidium filix mas-t és nőnek az Athyrium filix feminá-t.
A tudomány ezeket a megkülönböztetésekkel szemben az ókorban és a középkorban ivartalan lényeknek tartotta a növényeket. Aristoteles a sexualitást egyenesen az állati lélekhez csatolta és pedig a helyváltoztatás függelékének tekintette. Ezért azt tanította, hogy mind a növény, mind a helyhez kötött állatok, mint például a héjas állatok, nélkülözik a sexualitást. Ez ugyan téves elmélet, de valamennyiben mégis elismerésre méltó: Aristoteles el akarta mélyíteni a sexualitás fogalmát. Egyébként már Aristoteles elismerte, hogy bizonyos analógiák alapján mégis lehet megkülönböztetni hím és női növényeket és ezek valóban különböznek egymástól, mint például a kétféle füge.
Ilyen elméleti alapon folyt a vita a növényi sexualitásról az ókorban, középkorban és az újkor első felében. Mint látjuk, ez a vita nem érinthette a virágról alkotott régi fogalmakat. A sexuális különböztetést sohasem kapcsolták különlegesen a virághoz, hanem a növény bármely szervében kereshették az alapját. Például a hím és női mandragora megkülönböztetése a gyökér bizonyos, véletlen alakulásától függött (116. kép).
Mandragora femina.
116. kép. A „női” mandragora, a mondák Alrauné-ja. (Clusius nyomán.)
116. kép. A „női” mandragora, a mondák Alrauné-ja. (Clusius nyomán.)
És ilyen előzmények után vállalkozott Rudolf Jakob Camerarius (1665–1721) tübingeni tanár (117. kép), hogy tisztázza a növényi sexualitás kérdését és bebizonyítsa, hogy a növényi sexualitás nem különbözik az állatitól. Kisebb közlések után 1694 augusztus 25-én levelet intézett Valentin-hez, giesseni tanárhoz, amelyben beszámolt kísérleti eredményeiről. Azonban valami nagy hatást nem ért el levelével. Ugyan Valentin nagykésőre elkészült a felelettel és kivonatosan közölte a hozzá intézett De sexu plantarum epistola tartalmát, de vajmi hiányosan és hibásan. A szakkörökben sem keltett különösebb feltünést. Mindennek azonban elsősorban Camerarius az oka. A növények életének sexuális jelenségeiről szóló beszámolója nem mondható sikerült alkotásnak. A kísérleti bizonyítékok valósággal elvesznek benne Camerarius szerénysége annyira határtalan volt, hogy a maga nézeteit, amelyekkel a növényi sexualitás kérdését természettudományosan megalapozta, mindenáron össze akarta hangolni a régiek, Empedokles, Aristoteles és Theophrastus tanaival, akiknek munkáiból sok idézetet közöl a maga igazának alátámasztására. Így aztán Camerarius felfedezése nem látszott újdonságnak.
117. kép Rudolf Jacob Camerarius (1665–1721), aki a virág természettudományi magyarázatát megalapította.
Holott bizony nagyon is újdonság volt. Camerarius először is a virágot írta le mint a növény sexuális szervét, s a virágban a porzókat a hím ivarszervekkel, a termőt a női ivarszervekkel azonosította. Hogy ezt nem többé a koráig húzódó felületes értelemben fogta fel, munkája második részében bizonyította be, ahol nagyon szoros, szinte drasztikusnak mondható párhuzamot vont az állati és a növényi ivarszervek közt. A növényi sexualitás felismerése kétségtelenül azért volt olyan nehéz feladat, mert a legtöbb világban egyaránt találhatók porzók és termők. Ez azonban nem vezette félre Camerarius-t és az ilyen növényt a hermaphrodita állatokhoz hasonlította.
Csak ezek után következik Camerarius levelében a legfontosabb, a kísérleti bizonyíték, amelynek azonban egy része már megjelent kisebb közlemények alakjában, sőt a levélben inkább azok az esetek emelkednek ki, amelyek látszólag ellentmondanak a növényi sexualitásnak. Természetesen Camerarius-nak is ott kellett kezdenie, ahol a gyakorlati ismereteknek, csakhogy Tübingenben nem foglalkozhatott a datolyapálmával, hanem más kétlaki növényt kellett választania kísérleti célra s így esett választása a szélfűre (Mercurialis). Két termős szélfüvet cserépbe ültetett és beporzás nélkül hagyva a virágokat, kiderült, hogy egyetlen egy sem érlelt magot. Tehát a termékenyítő, vagyis a hím principium a hím szélfű porzóiban, még pedig a porzók virágporában van, következtette és bizonyította Camerarius. Később más kétlaki és egylaki növényekkel ismételte meg ezeket a kísérleteket, kenderrel, ricinussal, spenóttal, kukoricával. De ezek a kísérleti részben sikertelenül végződtek s ezért záródik a növények ivariságáról írt, korszakos fontosságú levél meglehetősen méla akkorddal.
Bár nagykésve, a XVIII. század végén Magyarországra is eljutott ez a korszakos megismerés, s miként már említettük, először Benkő József nagyajtai halotti beszédében jutott szóhoz magyar nyelven. „Továbbá, amily igaz és tudva való dolog az, hogy az emberi nemzet férfiaknak és asszonyoknak indulatjuk által szaporodik, és ezen két nem nélkül nem terjedhet, hasonló igazságnak állíttatik az is a füvésztudománynak mostani nevezetes tanitóitól, hogy a füvek is az önnön virágjaikban lévő himi és nőstényi tagocskák által termesztik a tovább-tovább való szaporodásra megkivántató magokat. Bizonyos is az, hogy semmi fáknak és füveknek virágai him és nőstény részecskék nélkül nem magzanak. Melyre nézve ugy alkotta az isteni bölcsesség, hogy nagyobb része a virágoknak nőshim (hermaphroditus), azaz olyan, mlyben mind a himi, mind a növényi tagocskák együttnőnek a könnyű szaporodásért. De találtatnak sok olyan plánták is, melyeknek azon egy tőkéjén avagy szálán külön vannak a him virágok, külön a nőstények, mégis mindazonáltal a him tagról a nőstényre a magpor általvitetik, és e megnehézkesittetvén, a szaporodás végbemegyen. Ami pedig ennél is csudálatosabb, vannak oly fáknak és füveknek nemei és fajai, melyeknek egy tőkéjén vagy cölönkjén csak him virágok nyilnak, más szálán csak nőstények, mindazonáltal mégis a him virágnak nősző pora a nőstény virágra a levegő-égben való változások által elhat, és eképpen a két hasonnemnek a nemzésre való összeillettetésük következik. Amit erősitek, némelyek előtt csudának, másoknál képtelenségnek, sőt hiábavalóságnak tetszhetik, de e csalhatatlan igazság és oly tudomány, mely aránt a természeti dolgokban megtudósodott világ nem kételkedik.”
Camerarius levele után a régi vita a növényi sexualitásról más mederben folyt tovább s a XVIII. század folyamán lényeges változásokat idézett elő mind az elméleti növénytanban, mind a kertészetben. A virág most már nemcsak szépségével vonta magára az érdeklődők figyelmét, hanem azzal a különös érdekességével is, hogy a növény ivarszerveit rejtegette. AXVIII. századdal divatossá lett kísérletezés a XVIII. században sem vesztette vonzóerejét, s bár a botanikában a rendszerezés kérdése lépett előtérbe s Linné munkái mindennél jobban lekötötték az érdeklődését, mégis Linné is azok közé tartozik, aki nagyban emelte a virág jelentőségét, amikor rendszerét egészen a virágra, az újonnan megismert sexuális jelentségű virágra alapította. De a növényi sexualitás évezredes vitájában nem annyira a linneánus faji megkülönböztetés, hanem a csakhamar meginduló fajkeverés vezetett újabb lényeges eredményekhez.
Már Camerarius rámutatott arra, hogy talán lehetséges más fajhoz tartozó növény virágporával is beporozni a termőt. A XVIII. század elején a porzó és a termő sexualitásának értékelése botanikus körökben mindenütt elterjedt s a kertészeket is foglalkoztatta. Kétségtelen, hogy többen és több felé végeztek beporzási és ezek közt keresztezési kísérleteket. Az első történelmi adat növényi keresztezéséről Angliában maradt ránk, ahol Fairchild kertész már 1719 előtt keresztezte egymással a két kerti szegfüveg (Dianthus coryophyllus és barbatus). A XVIII. század közepén már nagy érdeklődést keltett a fajok keresztezése, tudjuk, hogy Linné milyen messzemenő feltevéseket fűzött a fajkeveréshez s bár feltevései helytelenek voltak, mégis világosan mutatják, milyen nagy eredményeket várt a XVIII. század a fajkeveréstől.
A növényi keresztezés ismeretének gyakorlati megalapítása Josef Gottlieb Kölreuter (1733–1806) érdeme. Kölreuter igazi kísérletező tehetség volt, akit az elmélet szinte alig érdekelt. De keresztezési kísérleteit olyan türelemmel és kitartással végezte, amely ma is elismerésre ragadja azt, aki 1761–1766-ban Vorläufige Nachricth von einigen, das Geschlecht der Pflanzen betreffenden Versuchen und Beobachtungen címmel közzétett beszámolóit átlapozza. Első keresztezési kísérletét a díszdohánnyal (Nicotiana paniculata)és a kapadohánnyal (Nicotiana rustica)végezte, de ez csütörtököt mondott. Azonban Kölreuter-t ilyesmi nem tántorította el és a következő évben megismételte a kísérletet s ekkor csíraképes magvakhoz jutott, amelyekből felnevelte a dohánykorcsokat. Később még sok más növénnyel folytatta a keresztezést, szegfüvekkel, violával, beléndekkel, ökörfarkkóróval, maszlagokkal, tökökkel, keselyűfüvekkel s keresztezési kisérletei közben a növényi sexualitás több részletjelenségére derített világosságot, a fajkeverésre pedig megállapította, hogy csak rokonfajok keresztezhetők eredményesen, tehát a növényi keresztezésnek éppen úgy határai vannak, mint az állatinak.
A XVIII. század második és a XIX. első felében még sokáig hullámzott a növényi keresztezés kérdése a tudományban, az akadémiák pályatételként tűzték ki, a botanikusok különféle oldalról igyekeztek megvilágítani és megmagyarázni. Végre a XIX. század közepén elült a vita, amely tulajdonképen csak elméleti kifejtése volt annak a nagy érdeklődésnek, amelyet ebben az időben a növényi keresztezések a kertészetekben keltettek. Ekkoriban a kertészek már kevésbbé azzal hívták fel az érdeklődést virágaikra, hogy új exotikus fajokat hoztak forgalomba, hanem főként fajkeverékek előállításával. Innen kezdve a kerti virágok egyre jobban eltávolodtak a természetes fajoktól s a kertész mindent elkövetett, hogy különféle módokon újabb és újabb alakokat állítson elő keresztezés útján.
A virág természettudományos magyarázatának utolsó részletét Konrad Sprengel (1750–1816) tisztázta. Camerarius-t és Kölreuter-t, valamint mindazokat, akik később a keresztezés kérdésével foglalkoztak, főként a porzó és a termő érdekelte a virágban, ellenben a virág egyéb, éppen a legfeltünőbb részei, a szirmok és a csészelevelek, csak futólag foglalkoztatták. Azt ugyan már előbb is megfigyelték, hogy a virágra rovarok járnak s ezeknek szerepük van a beporzásban, azt is, hogy a virágban a mézfejtők váladéka azonos a méhek által termelt mézzel, de mindez csak elszórt, mellékes ismeret volt addig, amíg Sprengel rendszeres kutatás tárgyává nem tette.
Sprengel mint a spandaui iskola rektora úgy beleszeretett a virágokba, hogy azokért még hivatalát is elhanyagolta, sőt végül inkább lemondott hivataláról és eldobta egész jövőjét, csakhogy zavartalanul folytathassa virágbiológiai megfigyeléseit, amelyekről 1793-ban számolt be Das entdeckte Geheimnis der Natur im Bau und Befruchtung der Blumen című, 25 szép rézmetszettel díszített munkájában (118. kép)
118. kép. Ch. K. Sprengel virágbiológiai munkájának címlapja.
Munkájának előszava a „Remélem” szóval kezdődik, ámde szerzőjének csakhamar be kellett látnia, hogy hiába áldozta életét a virágbiológia egyik legérdekesebb fejezetének tisztázására és hiába derített világosságot a virág rovarcsalogató berendezéserie, nem marad más számára, mint a teljes reménytelenség. Élete utolsó éveit nyelvórák adásával tengette és elfeledve halt meg. A virágbiológiai ismeretek elterjesztésének dicsőségét pedig sokkal később Darvin aratta le, aki előkereste a feledés homályából a virágbiológiát s a XIX. század második felében az élettudományok egyik legkedveltebb ágává avatta.
Sprengel-t nem érdekelte közvetlenül a termékenyítés folyamata a virágban, hanem mindaz, ami a beporzást szolgálja a virág szerkezetében és a rovarok életében. Abból indult ki, hogy a természetben mindennek megvan a maga rendeltetése, tehát a virág szirmainak is vannak természetes, nem emberi céljai. A méz első sorban arra való, hogy a beporzást szolgáló rovarokat a virágba csalogassa, mert így a rovar tudtán kívül elvégzi a beporzást. De a méz erre önmagában nem elég, hanem rovarcsalogatásra szolgál ugyanígy a szirmok élénk színe is, a színek elosztása pedig, a sávozás tulajdonképen a mézfejtőkhöz vezető utat jelzi a rovarnak. Végül a virág különféle alaki sajátságai által részben a mézet és a virágport védi, részben pedig a beporzást biztosítja olyan módon, hogy a rovart oly mozdulatokra kényszeríti, amelyekkel a porzókról lesodorja a hímport és másutt a bibékre keni.
Camerarius, Kölreuter és Sprengel kutatásainak eredményeként alakult ki a XIX. században a virág naturalisztius értelme. Kiderült, hogy a virág szépsége, színe, illata mind nem az emberért van, mint a régiek hitték, hanem a növény a maga céljaira fejlesztette mindezt. Olyan valami volt ez a virágbiológia, mint a régiek virágszimbolikája, de most már nem emberi célt szolgált ez a virágszimbolika, hanem a természet rendeltetése tükröződött benne. A virág most már azért illatozott, hogy a rovart magához csalja, szirmait azért festete pirosra, fehérre, vagy bármi más színűre, hogy magára hívja a rovar figyelmét, az ember a sutba dobhatta a maga virágszimbolikáját, amely évezredek óta lelkébe forrott.
Valóban a XIX. század közepén, amikor a virágbiológiai ismeretek általánossá váltak, az egész európai virágkultusz lényegesen átváltozott. A virágszimbolika utolsó hagyományai még visszacsengtek a polgári és szerelmi virágnyelvkeben, de ugyanakkor már hódító útra indultak azok az új virágok, amelyek mindenféle szimbolikus hagyományok nélkül is kivívták a népszerűséget és megjelenvén előbb a felsőbb körökben, onnan elszivárogtak a legkisebb ablakba is. Ezeket már nem támogatta más, mint viráguk festőisége. A XIX. század közepén nagyon leegyszerűsödött az egész virágkultusz, nem volt már más eleme mint a természetes értelemben felfogott szín, illat és alak.
Ennek a kornak legjellegzetesebb virága volt a muskátli. Ez valósította meg legelőször a naturalisztikus virágkultusz feltételeit s ez volt az a virág, amely elindulva fokföldi hazájából, idővel eljutott minden parasztház ablakába, anélkül, hogy bármiféle virágszimbolikai hagyomány támogatta volna hódító útjában, pusztán és egyedül illatára s virágja színére utalva.
A muskátli növénynemzetség, amely a tudományban a Pelargonium nevet viseli, körülbelül 250 fajra oszlik s ezek legnagyobb része a Fokföldön honos. Van azonban a muskátlinak nehány ausztráliai, újzélandi, abessziniai és szíriai faja is, amiből arra következtethetünk, hogy valaha sokkal nagyobb területen volt honos a muskátli nemzetség. De ez, ha volt, régen volt, s ma a legtöbb muskátli a délafrikai flóra ékessége, ott diszíti virágaival a különleges délafrikai törpeerdők és környékük vegetációját. Itt élt a nemzetség hosszú évezredeken át nagy békében, mert a bennszülöttek, már mint a hottentották, busmannok, zuluk, becsuánok és kafferek alig-alig vetettek rá ügyet. A néger csak akkor veszi észre a növényt, ha valami hasznát látja, a muskátlik között pedig ilyen kiváló faj nem akadt. Csak az afrikai mézmadarak keresték a muskátlik barátságát, illatos mézet szedegetve csőrükkel a virágok elrejtett mézfejtőiből s közben – a virágbiológia törvényei szerint – a hímpor hordásával biztsoítva a magvak fejlődését, új muskátlinemzedékek születését.
Szép, olyan rousseai értelemben elgondolt paradicsomi boldog világ volt ez a Fokföld az újkorig, de ekkor jött a fehér ember, aki legyőzte az Óceánok végtelenségét és hajóival eljutott a Föld minden paradicsomi tájára. Bartholomeus Diaz, a híres portugal tengerész, 1486-ban elindult Afrika körülhajózására és csakhamar felfedezte a Jóreménység-fokot. Ettől kezdve több európai nemzet küzdött Délafrikáért, de főként a hollandusok és az angolok. A XVII. század közepétől a XVIII. végéig hollandus birtok volt a Fokföld. Riebeck 1652-ben a hollandus Keletindiai Társaság nevében nagy területet vett birtokba s megalapította Fokvárost. Ettől kezdve itt áramlottak Délafrika belsejébe a kultúra áldásai, viszontt ott gyült össze s onnan szállt hajóra a Fokföld legtöbb kincse, hogy az óceán hullámain áthajózván, Európa hatalmasainak lába elé gurulhasson.
A Fokföld 1795-ig volt Hollandiáé, eddig az iddeig Hollandia élvezte elsősorban Délafrika kincseit. De Anglia érdeklődése szélesebb körű és komolyabb volt s így megesett, hogy már ezekben az időkben Anglia üvegházaiban több délafrikai növényújdonság tünt fel, mint a leideniben. Az első muskátlikat is Anglia szerezte meg és a muskátlik általában Angliából indultak hódító útra a kontinens üvegházaiba. Tanum erre William Aiton (1731–1793), aki 1759-től a világ egyik leghíresebb és leggazdagabb növénykertjének, a lodoni Kew Garden-nek volt igazgatója s összeállította a kertben ápolt 5600 növényfaj névsorát és azt leirásokkal egyetemben 1789-ben kiadta. Aiton több érdekes növény leírása után azt is közli, hogy ki és mikor hozta először Angliába s ezek az adatai világítják meg, melyik muskátli mikor került délafrikai hazájából Angliába.
Közbevetőleg bocsássuk előre, hogy a nyugati nemzetek nyelvében ismeretlen a muskátli név, hanem kezdettől geránium-nak nevezik a muskátlikat s minden olyan törekvés, amely arra irányult, hogy más népies nevet teremtsen a muskátlinak, kudarcot vallott. Linné is még a Geranium nemzetségbe sorolta a muskátli-fajokat, bár Burman a fokföldi flóráról írt jeles munkájában már 1738-ban Pelargonium néven különítette el azokat. E név jelentése hasonló a rokon Geranium és Erodium nemzetségek nevének jelentéséhez, s mindenik a termő hosszú hegyes csőralakjáról származik, a Pelargonium a gólya görög pelargos nevének származéka. Ma már a tudományban általában a Pelargonium név használatos a muskátli nemzetség neveként, de a kertészet és a közönség ezt kevésbbé kedvelte meg.
Aiton bizonysága szerint az első fokföldi muskátlit Bentick hozta Angliába 1690-ben s ez a Pelargonium cucullatum volt. Ez a faj sem akkor, sem később nem keltett különösebb feltünést a kertészeti körökben.
A szép borostyánmuskátli, amely a tudományban ma a Pelargonium peltatum nevet viseli, először 1701-ben a gazdag Beaufort hercegnő kertjében jegyezték fel. Később nagy szerephez jutott mint csüngőszárú növény az ablakokban és erkélyeken. Könnyen felismerhető, vastag, bőrszerű leveleiről.
Beuafort hercegnő üvegházában tünt fel először az a muskátli is, amlyre Európában a legnagyobb jövő várt s melynek magyarban Diószegi-ék a találó hódos muskátli nevet adták, a tudomány pedig Pelargonium zonale néven különbözteti. Mindkét név attól a barna sávtól ered, amely a növény karélyos, bársonyosan szőrös leveleit félköralakban tarkítja. Ez a nagy jövőjű muskátli 1710-ben jelent meg Angliában.
Négy év mulva, vagyis 1714-ben Compton püspök kertjében tünt fel a hódos muskátlihoz nagyon hasonló héring-muskátli (Pelargonium inquinans), amely gyenge héringszagáról kapta nevét. Azonban ez az illata nem akadályozta abban, hogy egyik főeleme legyen a szobai muskátli-keveréknek.
Tíz év mulva, 1724-ben feltünő újdonság jelent meg Chelseában, London mellett, Kings Roadban, ahol, mint már említettük, Anglia egyik legnevezetesebb kertésze volt. Az új muskátli rendkívül kellemes citrom-, helyesebben muskatályillatával és kurta szárával minden más, addig ismert fajtól különbözött. Nemcsak virágja, hanem az egész növény illatos és így méltán viseli a Pelargonium odoratissimum nevet (119. kép).
119. kép. A muskatály-muskátli (Pelargonium odoratissimum) képe Andrews Geraniums című munkájában 1805-ben.
Ez a muskátli lett később a muskátli név megalapítója.
A XVIII. század második felében nevezetes szerepet játszott a muskátlik importálásában Masson. Ő hozta Angliába 1774-ben a seprűmuskátlit (Pelangonium radula). Ennek virágai igénytelenek, levele szárnyasan szeldelt, a szeletek szálasak. Másfél méter magasra is megnő. Illata gyakran rózsaszerű (var. roseum) s ezt a változatát nagyban termesztik parfümgyártás céljára. Elsőnek terjedt el mint szobanövény a muskátlik közt.
Masson hozta Angliába 1794-ben a nagyvirágú vagy angol muskátlit (Pelargonium grandiforum) is. Ez volt az utolsó a XVIII. század nevezetes muskátliújdonságai közt s vele lezárult a muskátli történetének első, a főúri kertek üvegházaiban lejátszódó fejezete.
A XVIII. században a muskátli még nem volt népszerű növény sehol sem. A főúri muskátlikedvelők a fokföldi muskátlikban nem láttak mást, mint ritka virágújdonságokat, s az újabb és újabb muskátlikat csak addig méltatták figyelmükre, amíg az újdonság ingerével hatottak. Ebben a kontinentális országok főurai is követték az angolokat, de azzal a különbséggel, hogy megelégedtek a gyarmatos államokból keletre áradó üvegházi virágokkal, szóval többnyire már csak másodkézből jutottak világújdonságokhoz. Ugyan nagykésőn még Bécs is gyűjtetett a Folföldön és Délamerikában exotikus virágokat a schönbrunni üvegház számára, de hiába forgatjuk Jacquin pompás díszmunkáját, amely 1797–1804-ben látott napvilágot Plantarum rariorum horti caesarei Schönbrunnensis descriptiones et icones címmel, divatvirágot nem találunk a szép növényképek közt. Eljutottak a fokföldi újdonságok Magyarországba is, ahol Esterházy Miklós herceg hatalmas üvegházaiban külön házuk volt, de szakember nem jutott a kismartoni üvegházakhoz, növényeiről leírások nem készültek, még csak puszta névsor sem.
Hogy mégis maradt valami nyoma a magyar főúri kertek virágújdonságainak, és ezek között a muskátliknak is, azt Szency Imré-nek (1798–1860), a virágkedvelő premontrei prépostnak köszönhetjük, aki előbb mint a keszthelyi, majd a szombathelyi gimnázium tanára és igazgatója szorgalmasan gyüjtögette ezeknek a vidékeknek nemcsak vadvirágait, hanem kerti növényeit is. Pauer Arnold nemrégiben tette közzé Szency herbáriumának névsorát s ebből tudjuk, hogy a magyar főúri kertekben is díszlettek a fokföldi muskátlik, ha kissé megkésve is, mikor nyugaton már más muskátliújdonságok keltettek feltünést.
Említettük, hogy a XVIII. század második felében milyen mértékben elterjedt a növénykeresztezések ismerete. A fajkeresztezés nem kerülte el a muskátlikat sem s vele új fejezet kezdődik a muskátli történetében. A XIX. század elején már nem került több új fokföldi muskátli az üvegházakba, de a keresztezéssel előállított újdonságok továbbra is ébren tartották az érdeklődést a muskátlik iránt, sőt valóságos muskátli-lázat keltettek. Bizonysága ennek Henry Andrews muskátli-monográfiája, amely Geraniums, or a monograph of the genus Geranium címmel 1805-ben jelent meg. A világnak csak ez a munka adta hírül, mi folyik Angliában a muskátli-újdonságok érdekében. A Fokföldről importált muskátliknak megindult az elkeverése s új meg új alakok születtek ott minden évben. Az első nevezetes eredményt a muskátli keresztezésével Hoare érte el Chelseában, majd ugyanott Colvil fejlesztette magas fokra a megalapított módszert. Rajtuk kívül Angliában még más kertészek is foglalkoztak a muskátlik keresztezésével, így Davey, Denis, Tait és Anderson.
Anglia példáját csakhamar követték a kontinensen is. Franciaországban Bellevueben James Odier kertésze, Duval, állított elő szép és híres muskátlikeverékeket. De egyelőre még mindig Anglia vezetett a muskátli-divatban, miként Sweet ötkötetes munkája bizonyítja, mely 1820 és 1830 között Geraniaceae címmel Londonban jelent meg és 500 „fajt” ismertet. Ez a munka utolsó jele az angliai muskátli-divatnak, amely ugyanekkor átterjed a kontinensre és eljut egészen Bécsig.
Bécsben a muskátli rajongói közt Jakob Klier neve halhatatlan. Klier egyébként szorgalmas adóhivatali pénztárnok volt, aki azonban hivatali fáradalmait, követvén császárja példáját, virágai közt pihente ki. Nemcsak készen szerezte muskátli-újdonságait, hanem maga is állított elő újakat. A mult század huszas éveiben egész Bécs csodájára járt Klier virágainak. Muskátlijai híre a császárhoz is eljutott s Ferenc császár személyesen látogatott el a híres muskátlikhoz. Így lett Klier a bécsi muskátli-láz közpnotja s az maradt vagy húsz évig. Klier muskátlijaiban ma is elgyönyörködhetünk, mert Leopold Trattnick, a császári növénygyüjtemény tudós felügyelője, mind leírta ezeket a virgácsodákat s Newe Arten von Pelargonien deutschen Ursprungs cimmel pompásan illusztrált hat kötetben 1825 és 1483 között nyomtatásban is kiadta.
A XIX. század közepén a nép közé is leszivárgott a muskátli. Főként az a keverékalak terjedt el, amelyet ma szobai muskátli néven ismerünk s amely a Pelargonium zonale és inquinans keveréke (120. kép)
120. kép. A szobamuskátli (Pelargonium inquinans × zonale) képe H. C. Andrews Geraniums című munkájában 1805-ben.
Franciaországban ugyanekkor nagyban kezdték termeszteni a rózsamuskátlit és a muskotálymuskátlit s 1847 óta egyre növekvő mennyiségben állítanak elő geraniumolaj néven ismert illóolajat a muskátlikból. Mindez természetesen nagyon közönségessé tette a muskátlit s bizony ma már csak a tömegtermesztő virágkertészek foglalkoznak még muskátliújdonságok előállításával. A ritkaságra vadászó virágkedvelőket a XIX. század közepén többé már nem érdekelte a Fokföld, hanem Keletázsia felé fordult az érdeklődésük, onnan hozták ettől fogva a ritkaságokat.
Magyarországon a botanikai irodalomban csak Benkő József többször idézett munkájában 1783-ban tünt fel a muskátli neve. Benkő azonban még csak egy muskátlit ismer: „Geranium odoratissimum, hungaris muskáta, illatozó daruorr, germanis sehr wohlriechender Storchenschnabel, gallis bec de grue trés-odorant.” Hogy ez a muskátli valóban a Pelargonium odoratissimum volt, vagy talán inkább a rózsamuskátli, kétséges de az a körülmény, hogy Benkő a Pelargonium odoratissimum-mal vezette be a pelargonium-nemzetséget a magyar irodalomba, annyiban fontos, hogy ezen az alapon keletkezett és lett a Pelargonium-nemzetség általános neve a muskátli.
A muskátli szó eredete a mósusztól, ettől a Himalájában és Tibetben honos szarvasszerű állattól származik. Moschata vagy muscata mósuszillatút jelent. Magyarban meghonosodott más alakja a muskatály. Többféle növényt ismerünk, amely muskatályillattal tűnik ki s ezek közül már a középkori kolostorkertben szerepet játszott a Salvia sclarea. Leginkább terjesztette a Muscata nevet a muskatálydió, vagy szerecsendió (Myristica fragrans), amelyet Európa a középkorban ismert meg az arabok révén, akik sokáig hordták nyugatra ezt a hajdan nagyon kedvelt fűszert. Nem lehetetlen megállapítani, mi vezette Benkő-t a muscata névhez. A mósuszillatú muskátli Franciaországban már a XVIII. században azzal vált közkedveltté, hogy leveleit a tubáknak használt dohány illatosítására a dohánylevelek közé rakták. Szóval a muskotálydohány eredetileg a mósuszillatú muskátlitól kapta nevét és illatát. Ez magyarázza, hogy ez a muskátli, még inkább a hasonló néven terjesztett rózsamuskátli hamarosan elterjedt Európa-szerte s a magyar botanikai irodalomban is elsőnek jelentkezett. De ez az alapja annak is, hogy a Pelorgonium-nemzetség fajai később is mind muskáta, vagy a svábos muskátli néven váltak népszerűvé.
Diószegi-ék az isztragor szót ajánlották a Pelargonium magyar és népies neve gyanánt. Ez nem más, mint a tudományos név magyar fordítása, mert isztragor a gólya régi magyar neve. De az egészséges magyar nyelvérzék nem fogadta el ezt a nevet, s ragaszkodott és ragaszkodik a valóban népies muskátli szóhoz. Diószegi-ék már 12 muskátlifajt sorolnak fel s ebből hármat jegyeznek mint a hazában ismertet. Egyik a már Benkő által is említett Pelargonium odoratissimum, másik a hódos muskátli, a harmadik nevet minden bizonnyal tévesen érte ez a kitüntetés. A hódos és a héring-muskátli keverékéből nevelt szobai muskátli a XIX. század második felében terjedt el a falukban is csak a legújabban lett a magyarságnak is kedvenc szobavirága. A muskátli nevet a muskatály muskátlitól örökölte, de már csak szép piros virágival lopja magát az ember szívébe, mert sem hagyományok nem fűződnek hozzá, sem gyógyító erőt nem tulajdonítanak neki. Semmi más, mint pusztán festői szép virág.
A Fokföld a muskátlin kivül még számos virággal ajándékozta meg Európát, amelyek közül egyesek eléggé közkedveltek, ha nem is olyan népszerűek, mint a muskátli. Kedvelt cserépnövény például az égszínkék virágú, hagymás Agapanthus umbellatus, a piros virágú Clivia nobilis és miniata, a virágkereskedésekben gyakran látható Freesia refracta és rokonai, s a Fokföldről származnak legkedveltebb szobai levélnövényeink, mint a csüngő szárú Chlorophytum comosum, meg a két szobai spárga, a nagyobb levelű Asparagus Sprengeri és a valóban tűlevelű Asparagus plumosus.
Nagy lendületet adott a fokföldi virágimport a gladiolusz kultusznak. A Dél- és Középeurópában is több fajjal képviselt gladiolusznemzetség már az ókorban magára hívta a virágkedvelők figyelmét s már Plinius a koszorúvirágok közt sorolja fel a gladiolus nevet. Valószinű, hogy már a régiek több faját ismerték, így a mediterrán communis-t. A görögök xyphion, a latinok gladiolus néven a levél kardalakja nyomán különböztették. A középkorban gyakran az iriszt nevezték gladiolus-nak, ami természetesen a kékliliom leveleinek hasonlóképen kardalakjában találja magyarázatát.
A középkorban nem méltatták figyelemre, de a XV. században ismét felfedezték szépségét és már ekkor kezdték a kertbe ültetni. Magyarországon a XVI. században különböztették meg s Bejthe István, vagy valamely előde, mezei dárdácska névvel visszhangozta tudományos nevét. Benkő József munkájában ezen kívül a madárliliom magyar nevét olvashatjuk. A külföldi és a magyar füveskönyvek különféle, többnyire már az ókori szerzők által megírt gyógyító hasznait közlik, Lippay János mint kerti virágot ismerteti. „Gladiolus, fegyverliliom, a levelének formájáról hivattatik annak, aki olyan mint a kétélü dákocska. Két vagy három arasznyira felnő. Egy lehajlott szálon függnek renddel a szép piros ezüstszinüek. Piros elég leszen Magyarországban imott-amott a réteken. A gyökere hasonló a sáffrány gyökeréhez, csakhogy laposabb annál. Nem kiván igen kövér földet, se más bajmolódást, hanem mint a többi bulbusok. Kikelet után mindjárt virágzik.” A Fokföld nagyon gazdag gladioluszokban, olyan fajokban is, amelyek virága szebb és nagyobb az európai fajokénál. Ennek következtében újabban egyre nagyobb szerephez jutottak a kertészetekben a fokföldi gladioluszok s a XIX. század folyamán több keverékfajt is állítottak elő, amelyek szépség dolgában versenyeznek a legpompásabb más hagymás virágokkal. A kerti gladioluszok többnyire a Gladiolus tristis és floribundus származékai, a virágkereskedések kényesebb gladioluszai részben a Gladiolus cardinalus, cruentus és psittacinus, részben trópikus fajok keverékszármazékai.
Afrika egyéb részei sokkal kisebb mértékben járultak hozzá a kerti flóra gazdagításához. De északafrikából olyan virágot kapott a kert, amely egymagában is elegendő ahhoz, hogy vele külön foglalkozzunk. Ez a közkedvelt északafrikai virág a rezeda (Reseda odorata).
A rezeda név ókori növénynév s már Plinius természetrajzában olvasunk egy rezedáról. De Plinius rezedájának közelebbi meghatározása a hiányos leírás miatt teljesen lehetetlen. „Arminium mellett található az úgynevezett reseda, – írja Plinius – amely mindenféle daganatot és gyuladást gyógyít; aki erre a gyógymódra rászánja magát, ezeket a szavakat mondja: Reseda, enyhítsd a betegségeket, nem tudod, valóban nem tudod, ki hajtotta ezeket a sarjakat, amelyeknek sem fejük, sem lábuk? Ezt a formulát háromszor kell ismételni s ugyanannyiszor köpni.” Ennyi az egész s ennek alapján aligha vállalkozhat komoly ember Plinius rezedájának meghatározására.
Európában több rezeda honos, ezek közül az egyik, a Reseda luteola már régen felkeltette a figyelmet mint sárga festéket szolgáltató növény s erre a célra Nyugateurópában régóta termesztik. Azonban a kerti, illatos rezeda a XVIII. század felfedezése és csak a mult században lett népszerűvé. Hazája Kyrenaika. Ez a kevéssé ismert olasz gyarmat az ókorban itt épült Kyrene várostól kapta nevét. A középkorban arab birtok volt Barka néven. Ma az olasz Libia-gyarmatrésze. Itt járt 1733-ban N. Granger, francia orvos, – ki négy év multán Basrában halt meg, – és itt fedezte fel a növények közt a szerény ruházatú, de rendkívül kellemes illatú rezedát. Magot szedett a növényről és megküldte a párisi királyi növénykertnek, honnan csere útján terjedt el egyelőre csak a botanikus kertekben, később a házikertekben is.
Idővel – mint annyi más kerti és különféle termesztett növény hazáját – a rezedáét is elfeledték s csak a véletlen folytán derül ki honnan került Európába ez a közben népszerűvé lett virág. Taubert afrikai kutató útján elvetődött 1887-ben Kyrenaikába s ott újra felfedezte az illatos rezedát, amely azonban közben már régen elragadta a táblabíróvilág hölgyeinek érzékeny szívét és ott illatozott minden valamire való polgári kertben. A franciák tették divatossá s annyira szeretik, hogy ma is mignonette néven becézik, ebből a szóból ered olasz miglionet, és minoneta spanyol és angol neve.
Linné a Species plantarum első kiadásáig még nem ismerte, csak a második kiadásban nevezte meg a növényt, tehát elterjedésének kezdetét 1753 utánra kell tennünk. Magyarországon Diószegi-ék Füvészkönyvé-ben jelent meg először s tőlük kapta szagos rezeda nevét. Szabó József orvosdoktor, Szabolcs-Abaúj megye és Nagykúnkerület főorvosa, említett kertészeti könyvében, amely elsőnek ismerteti magyar nyelven az akkoriban a polgári házakban is terjedő szobai kertészkedést, 1824-ben ezt írja német források nyomán a rezedáról: „Rezeda. Ezt magról kell nevelni, melynek nem fénylő virágja igen balzsamszagú, amely a hálószobának éppen veszedelmes. Ha ezt három szegletre ültetjük a cserépbe s egy karócskát tévén a közepébe, melyre őket felkötjük, igen díszes piramist formálnak. Mérsékelt levegőn egész esztendőt által fel lehet tartani a virágzásban.”
