15. Krizanténum.
15. Krizanténum.
A virágkultusz Japánban – Buddhista virágkultusz – Lótusz és krizantémum – Őszi rózsa – Szívvirág – Hortensia – Azálea – Krizantémum – Camellia – A XIX. század virágfestői – Plein air – Virágtermesztés a Rivierán – Mimóza – Örökzöldek honosítása – Kertészeti technika, a modern virágkultusz alapja.
A XVIII. században kezdődő felvilágosodás elősegítette a virág természettudományi megismerését s létrehozta a teljesen festői virágkultuszt, amely nem vesz tudomást a virágot az emberhez fűző ősi virágszimbolikai hagyományokról, a virágban nem keres és nem lát mást, mint színt, alakot és illatot. De a virágkultusz – úgy látszik – nem lehet meg virágszimbolika nélkül s ha ezt nem kapja meg Európában, eljár érte máshová. Legújabban egyre nagyobb figyelemben részesül Európában a japáni virágszimbolika, amely még hivatásos természetvizsgálókat is magasztaló szavakra ragad. Nemrégiben járt Japánban Hans Molisch, bécsi egyetemi tanár s a Felkelő Nap országáról szóló munkájában, amelyet magyar fordításban a K. M. Természettudományi Társulat adott ki, következőket írja a japáni virágkultuszról:
„A japánit nem kell nevelni a virág szeretetére, a virágkultusz természetéhez tartozik, azt mondhatnánk faji sajátsága, szoros következménye annak a felfogásnak, amelyet a természetről alkotott és amely szerint a természetben mindent lelkes lénynek tart. Ennek alapján megértjük bizonyos mértékig, hogy Japánban már évszázadokkal ezelőtt külön művészetté fejlődött a növények és a virágok elrendezése bizonyos szabályok szerint, sőt ennek a művészetnek külön tanárai vannak, akik a lányiskolákban, bár nem kötelező tantárgyként, előadják a virágelrendezés művészetét. Tudomásom szerint nincs más ország a világon, ahol iskolában külön tantárgy lenne, miként kell a vázákban vagy más edényekben, a bambuszszárból készült csőben, vagy a kosárban a virágzó ágakat elrendezni. Ebben a tekintetben Japán páratlanul áll az egész világon. Tudvalevőleg Európában is bokrétába kötik a virágokat, virágzó ágakat és a lombot, de a virágcsokrokat a kertész vagy a kertésznő köti. Iskolában ezt Európában sehol sem tanítják. Japánban a növényeket meghatározott, nagyon bonyolult szabályok, elvek, bölcsészeti elméletek és szépészeti előírások szerint rendezik el. Európában és Amerikában ilyesminek semmi nyoma, hanem pusztán az egyéni izlés és mérlegelés vezeti a virágcsokrot kötöző kezet.”
Azonban nekem úgy tetszik, mintha nem egészen így lenne a dolog, mintha még most is, amikor már régen a multé az európai virágszimbolika, mintha mégis valami megfoghatatlan emlék maradt volna belőle, amely titkos erő módján láthatatlanul vezeti az európai kezet, amikor bokrétát köt. És mintha nem lenne olyan nagy különbség a japáni és az európai bokrétakötő kéz között! Mert vizsgáljuk csak meg, mi az alapja annak a híres japáni ikebaná-nak! Mik valójában azok a „bonyolult szabályok”, azok az „elvek”, azok a „bölcsészeti elméletek” és azok a „szépészeti előírások”, amelyek a vázába állítandó virágok elrendezését irányítják? Európai nevük röviden és egyszerűen: virágszimbolika. Teát olyan valami, ami Európában is nagy szerepet játszott a virágkultuszban s a háttérben még ma is játszik.
A különbség mindössze annyi, hogy Japán népe nagyrészt buddhista vallású lévén, virágszimbolikája a buddhista mitológia vagy bölcsészet köréből él. A háromvonalas virágelrendezésben a középső főág az Eget, a nagyobbik oldalág az emberiséget, a kisebb oldalág a Földet jelenti. Az ötvonalas rendszerben – miként Hans Molisch Japánról szóló munkájában olvassuk – a főág a közepet, a többi ág északot, délit, keletet és nyugatot képvislei, és nevük is ez. Vajjon mi más ez, mint „középkori” virágszimbolika! A virágok jelentése természetesen más, mint a középkori keresztény virágszimbolikában, amely a keresztény mitológiából vagy bölcsészetből élt, azonban a lényeg, hogy a virág valamely vallási gondolatnak jelképe, ugyanaz.
Ennek megvan a maga egyszerű magyarázata, amely hamarosan megvilágítja azt a párhuzamot, amely hamarosan virágszombolika vallási kapcsolatai közt van. A japán virágszimbolikát is szerzetesek gondolták ki és pedig körülbelül ugyanakkor, mint a középkori keresztény virágszimbolikát az európai szerzetesek. A keletázsiai virágkultusz is kolostori eredetű, a kínaiakat és japániakat is délről északra hatoló szerzetesek tanították meg kertészetre és a virágkultuszra. Előbb a kínaiak és japániak is barbárok voltak és ennek megfelelően állatkultuszt űztek. De Indiában éppen úgy megvolt már az ókorban a virágkultusz, mint Itáliában s mikor az ókor, a római császárság összeomlott, Indiában is éppen úgy a szerzetesek vállalkoztak a leegyszerűsített kultúra megmentésére és elterjesztésére, mint Itáliában. Japáni történetírók szerint is a japáni virágkultusz vallásos jellegű és Indiából származnak, honnan a buddhista szerzetesekkel Kínán át jutott Japánba. Japánban is eleinte a szerzetesek maguk űzték a virágelrendezés művészetét, később a császári udvar tagjai is, majd a lovagok és előkelők. S hogy Japánban a virágszimbolika ma is élő valóság, annak is egyszerű a magyarázata, Japán nem élte át a felvilágosodás, az enciklopédizmus korát. Vallási, erkölcsi, sok tekintetben még társadalmi tekintetben is lovagkorban él.
És ha tovább nyomozzuk azt a párhuzamot, amely a keletázsiai és a nyugateurópai virágkultusz eredetében kimutatható valószínűvé válik, hogy mindkét virágkultusznak közös a történelmi forrása, miként az egész szerzetesi életnek is egységes az eredete. Valahol Nyugatázsia déli részében kell keresnünk a középkori virágkultusz forrását, ahol a legnagyobb a multja az ókori virágkultusznak, és egyáltalában az egész kultúrának és civilizációnak. Itt honos a keresztény virágkultusz két legfontosabb virága, a rózsa és a liliom s körülbleül idáig terjed a buddhizmus két legfontosabb virágjának, a krizantémumnak és lótusznak hazája.
Mert sajátságosképen a buddhizmus is két virágot avatott olyan mértékben vallási jelképpé, mint a kereszténység a rózsát és a liliomot. Az egyik a lótusz, még pedig a dél- és keletázsiai indiai lótusz (Nelumbium speciosum), amely éppen úgy Buddha jelképe keleten, mint a liliom Krisztus-é nyugaton. S miként a rózsa lett a királyi virág nyugaton, azonképen királyi virág a krizantémum keleten, ezért hordja mai napig is címerében a japáni császár. Nem valószínű, hogy ez a párhuzam véletlen egyezés. Sokkal valószínűbb, hogy a nyugati és a keleti virágkultusz közös forrása magyarázza. A pápai aranyrózsa, amely azonban a pápai áldás szavai szerint tulajdonképen liliom, végső elemzésében azonos a lótuszvirággal, amelyben az igazhívő buddhista Buddhát látja s ezért visszhangzik az egész buddhista keleten a legegyszerűbb indiai imádság: Om mani padme hum, ó drágakő a lótuszvirágban! (XVI. tábla.)
XVI. TÁBLA. Istenek krizantémumot áldoznak a lótuszokon álló Buddhának; VII. századi falfestmény a középázsiai Bezeklik egyik templomában. (Le Coq nyomán.)
Európa csak újabban lett figyelmes a keletázsiai virágkultuszra és kertészetre, s hogy ez Európában feltünést keltett és bizonyos hatást gyakorolt, kétségtelenül éppen az a primitívsége, az a vallási jellege, szóval a virágszimbolika magyarázza, amelyet Európában ekkor már a mult hagyományai közé temetett a XVIII. század enciklopédizmusa. Kínát ugyan már régebben felfedezték az európaiak a tenger felől, de csak a XVIII. század közepén jutottak róla pontosabb tudósítások Európába, mikor a keresztény hittérítés ott is hullámokat vert. Franciaországban főként a kínai iparművészet tárgyai keltettek feltünést, Angliában a kínai kert s mindkettőnek csakhamar divatja támadt. A barokk stílust a XVIII. század közepén az egész vonalon egyre nagyobb támadások érték. XIV. Lajos épületeinek és kertjének mértani szabályossága ellen fordult a stílusizlés és Laugier építész 1753-ban kiadott építészeti művében keresve-keresi a stílusban a szabálytalanságot. Nem sokkal előbb, 1747-ben jelent meg Attiret páter tudósítása a kínai császár csodás palotájáról s 1752-ben angolra is lefordították. Ebből a tudósításból kiderült, hogy van a világ másik oldalán kész „szabálytalan” stílus. Nosza megindult annak utánzása. William Chambers fiatal éveiben a Svéd Keletindiai Társaság szolgálatában hosszabb időt töltött Kínában, ahol vázlatokat készített a kínai viseletről és épületekről s ezeket 1757-ben nyilvánosságra bocsátotta Európában. Munkája csakhamar francia, majd német nyelven is megjelent s vázlatai nyomán gyors iramban terjed a kínai izlés utánzása Európában. Hogy milyen messze eljutott ez a divat, utalunk a már említett nagykedei templom mennyezetképeire, amelyek közül többön látható a kínai hatás és valószínűleg a virágbokréták „napraforgója” is tulajdonképen a kínai krizantémum motívum (54. kép)
A XVIII. század második felének nagy kínai divatja természetesen a virágkultuszt is hatalmába ejtette egész Európában, s megindult Kínából is a virágok importja az európai kertekbe. Hogy milyen átalakulást idéztek elő Kína virágai a kertekben, elsősorban a kínai rózsára (tearózsára) hivatkozunk, amely lényegesen megváltoztatta az európai rózsakultuszt, mint azt már előbbi fejezetben elmondottuk. Hasonló szerep jutott a kínai basarózsáknak is, ezek is új basarózsadivatot idéztek elő. De ezeken kívül egész serege özönlött Európába a kínai virágoknak.
Legismertebb és legnépszerűbb kínai virág az őszi rózsa. Azonban ez a Kínából eredő kerti virágunk csak befejezője az európai kertészetben az aszterek hosszú sorának, amely már az ókorban nagyon szép fajjal indult hódító útjára. A legősibb aszter a Nyugatázsiában, Dél- és Középeurópában honos Aster amellus, amelyet már Vergilius megénekelt s ezért később gyakran Vergilius asztere volt a neve. „A mezőkön áll az amellus-virág, – írja Vergilius – amely sűrű tömegben nő. Aranysárga virágát sötétibolya szirmok körítik, íze erős és koszorút kötnek belőle. Borban főtt gyökere beteg méhek orvossága.” A görögök csillagvirág, aster néven ismerték, így ismerteti Plinius és Dioskurides is.
A lovagkorban kertekbe ültették s még a barokk korban is szívesen látták a kertben. „Aster atticus, görög csillagvirág – írja Lippay – versecskék, csaknem Szent Márton napig mind virágzik apró leveles szálacskákon; minden esztendőben földig el kell metszeni, minekutána elvirágzott.” A magyar irodalomban Melius Juhász Péter ismertette először Aster atticus, békaterjék csillagfű néven. Benkő József a linneánus nevén kívül Amellus Virgilii nevét is közli.
A XVIII. században kezdték Európába importálni az északamerikai asztereket, amelyek száma rendkívül nagy és szépség dolgában könnyen versenyeznek a „görög” aszterrel. A virágzási idő tekintetében is, mert némely amerikai aszter szintén télig virágzik. Miként az európai, azonképen az amerikai aszterek is évelők, de az egyes fajok változatossága nem jelentékeny.
A kínai aszter, vagy magyarul közönségesen őszi rózsa, egyéves növény és mert fészekpikkelyei nagyok, levélszerűek, Callistephus néven külön nemzetségnek is szokták tekinteni s így ma Collistephus chinensis a tudományos neve. A francia D’Incarville jézustársasági szerzetes a XVIII. század második felében küldte az első „magvakat” Kínából a párisi növénykertnek. Kínában régebb idő óta tartják a kertekben szép és kései virágaiért. Az európai kertészet szívesen fogadta és hamarosan felkarolta a kínai asztert, mert változatosság dolgában minden európai és amerikai rokonát nagy mértékben felülmulta. Ma több mint 6000 változata ismeretes a kertészetekben. A magyar botanikai irodalomban Benkő József említi először s tőle származik az őszi rózsa név is, amely a Plinius által használt rosa autumnalis fordítása. Hogy mit értett Plinius őszi rózsán, ma már nem állapítható meg. Természetesen a kínai asztert semmiképen sem. Mint sok más virágnév használata, ez is önkényes alkalmazás. Mindenesetre a kínai aszter ezen a néven lett a magyarban népszerű s ma már a legegyszerűbb kertekben is gyakran látható, mert gondozás tekintetében elég igénytelen.
Kína északi részében honos a szívvirág és a hortenzia. A szívvirág (Dicentra spectabilis) a XVIII. században, sőt még a XIX. egész első felében is botanikuskerti növény volt Európában s csak a magyar történelem egyik nagy esztendejében, 1848-ban kezdett terjedni mint díszvirág. Ekkor azonban piros, szívalakú, két külső szirmának sarkantyúja miatt hamarosan népszerű lett s ma már külföldön és nálunk is többféle népies neve van. A hortenzia (Hydrangea hortensia) Lapeaute csillagász feleségének tiszteletére hordja női nevét, melyet Commerson angol botanikus adott a növénynek, ki a hortenziát 1767-ben fedezte fel. A teltvirágú hortenzia 1788-ban a Kew Gardenből került a kontinens kertjeibe. Később Japánból és Északamerikából más hortenzia-fajok is eljutottak az európai kertekbe s ma a különféle hortenziák a legkedveltebb kerti és cserepes virágaink közé tartoznak. Magyarban Diószegi-ék pompás kertéke néven akarták népszerűsíteni.
Kína déli részében honos hidegházaink legszebb virágú cserjéje, az azálea (Rhododendron indicum), amely Kínából 1800-ban került először Európába. A régiektől örökölt, de az ókorban az oleandert jelentő rhododendron név magyarul rózsafának hangzik s kétségtelenül találó volt ókori alkalmazása is, de talán még találóbb újkori használatra a modern botanikában. Mert a Rhododendron nemzetségnek sok olyan faja van, amely szépségben vetekedik a rózsával. Az azálea is görög szó s szárazat jelent.
Legyen ennyi elég a kínai származású virágokról.
S most lássuk a legújabb virágjövevények színhelyét, Japánt. Ez a legkeletibb szigetország a VI. századig élte a maga primitív pogány életét, azonban a VI. században Japánban is megjelentek a buddhista szerzetesek és meghonosították ott a virágkultuszt. Ettől az időtől számíthatjuk tehát a japáni kertészet és virágkultusz fejlődését. De a japáni virágkultusz a legújabb időkig megőrizte „középkori”, vagyis vallásos jellegét, mert Japán a legújabb időkig mereven elzárkózott a külvilágtól s a XIX. század közepéig valahány kísérlet történt az európai civilizáció behatolására, mindannyi kudarccal végződött, míg végül 1868-ban Japán is megnyitotta a kikötőit az idegen hajók előtt. Ez a magyarázata annak, hogy Japánban olyan magas fokra fejlődhetetett a különleges japáni-buddhista kultúra s ebben a japáni virágkultusz is, amely a XIX. század végén bámulattal töltötte el Európát, s meghódította az európai szíveket is a japáni virágoknak, első sorban a krizantémumnak.
A krizantémum (Chrysanthemum indicum) nem japáni, hanem indiai virág, honos India felső és Kína déli részében. Noha adatszerűleg nem mutatható ki, valószínű, hogy Indiában már az ókorban kerti virág lett belőle. A buddhista kolostorok virágkultuszában már a korai középkorban nagy szerepet játszott s a VII. században már Középázsiában is ültették a kolostorokban, mint erről újabban kiásott kolostori romok falfestményei tanuskodnak (XVI. tábla). A porosz Turfan-expedició, amelyről Le Coq 1913-ban Chotscho címmel adta ki beszámolóját, több olyan buddhsita kolostor falfestményét közli, amelyek világosan mutatják, milyen nagy szerepet játszott a buddhista vallási szertartásokban a krizantémumkultusz. A szerzetesek kezükben virágos krizantémumágakkal vonultak fel (121. kép) s a templomban, ahol Buddha szobra állott a szent lótuszon, kosarakban és tálakban krizantémumot hordtak körül és krizantémumvirágot szórtak a szoborra. Már ezeken a falfestményeken megtaláljuk a később Kínában és Japánban oly nagy szerepet játszó krizantémum-motívumokat, amelyek közül egyik-másik perzsa selyemszőnyegen már a XIII. században felismerhető és eljutott nyugatra is, ahol azonban természetesen ismeretlen maradt.
121. kép. Virágos krizantémumágakkal felvonuló buddhista szerzetesek a bezekliki templom VII. századi falfestményén. (Le Coq nyomán.)
Mint a budhizmus virága idővel általánosan elterjedt Kínában és Japánban a kertekben, s az elvilágiasodó virágkultuszban is megtartotta vezető szerepét. Japánban a császári család az egyszerű ősi krizantémumot viseli címerében. Ennek 16 száma van (botanikai műszóval 16 nyelves virága), neve hiromisi, és szerepe megfelel az európai heraldikus rózsamotívumnak. Ősszel üli a japáni császár a krizantémumünnepet, amely lényegében véve nem más, mint császári fogadás a császár kertjében. Ezen az előkelőségek jelennek meg s ilyenkor mutatják be a császári kertészet krizantémumújdonságait. A császári krizantémumrend, a jelenlegi legmagasabb császári kitüntetés Japánban, kései eredetű, csak 1878 decmber 27-én alapította Kikádó császár.
A krizantémum változatossága szinte kimeríthetetlen s a kínai és japán kertészek évről-évre merészebb újdonságokkal lepik meg a közönséget. De kétségtelen, hogy a régi Kína és Japán még inkább csak az egyszerű krizantémumban gyönyörködött s a krizantémumújdonságokra csak európai hatása alatt indult meg a vadászat. A régi krizantémum-motívumokhoz ragaszkodó festészet Kínában is, Japánban is legújabb időkig az egyszerű krizantémumot rajzolta, amelynek csak szélső virágköre nyelves, a teltvirágú krizantémum, amelynek minden virága nyelvessé és így meddővé vált, újabb jelenség a keleti kertészetben. Más kertészeti átalakítást is el kellett azonban viselnie a krizantémumnak, némelyek ugyanis csak egy szárát s azon csak egy fészkét nevelik, amely így hihetetlen nagyságot érhet, mások éppen ellenkezőleg abban lelik örömüket, hogy épen száz vagy mentől több fészket nevelhessenek a krizantémum szárán, amely így valóságos fa alakját ölti magára (122. kép)
122. kép. Krizantémumfa. (C. Reiter nyomán.)
Mindezeknek a kertészeti krizantémumalakoknak más és más nevet adtak Japánban, az egyszerű ősi krizantémumnak nogiku a neve, tehát ezt tekinthetjük eredeti nevének.
Európába a XVII. században Hollandiába jutottak az első keleti krizantémumok, s 1676-ban már hat különféle keleti krizantémumot neveltek a leideni botanikus kertben. A kínai divat idején 1764-ben Angliában is eljutottak az első krizantémumok, és pedig közvetlenül Kínából. De mint kerti virág még Angliában is csak a XIX. század közepén kezd szerepelni s krizantémumkultuszról csak a mult század kilencvenes éveitől kezdve beszélhetünk, amikor azonban rendkívül gyorsan elterjedt a krizantémum szerte a világon s ma az őszi virágkirakatok valóságos krizantémumünnepek és halottak napján a temetők valósággal krizantémumdíszben úsznak.
A Chrysanthemum-nemzetség régóta ismeretes mediterrán és európai fajaival valóban könnyen szállt versenyre a keletázsiai krizantémum. A kolostorkerti növények közt nem kevesebb mint három Chrysanthemum-faj szerepelt, ezek ma is gyakoriak a parasztkertekben, hol hajdan mint gyógynövény játszottak fontos szerepet. Említettük annak helyén mind a hármat, a varádicsot (Chrysanthemum vulgare), a Boldogasszony mentáját (Chrysantemum balsamita) és az anyafüvet (Chrysanthemum parthenium). Mindhárom erős illatú növény s az anyafű, amely szó a latin marticaris fordítása, ahogyan a régiek nevezték ezt a növényt, nem éppen erkölcsös oldaláról mutatja be a rokokó kora óta sokat magasztalt népies erkölcsöket. Mentségül azt hozhatjuk fel, hogy a legújabb korig nem ismerték az összefüggést a szerelmi élet jelenségei és a termékenyülés között s a természettudományokban járatlan ember ma sem látja és nem is láthatja tisztán ezt a problémát. Azt azonban jól tudták, hogy „borban főtt virágai levét hasznosan isszák hószám ellen, mert azt elindítja”, és hogy „az asszonyok mátráját meggyógítja”. Ezért a régóta használt, latinból fordított anyafű, mátrafű, mádrafűés nátrafű nevei. Ez az ősi kerti „krizantémumunk” azzal is kitűnik, hogy fészkei könnyen teljesednek, vagyis fehér, nyelves sugárvirágainak száma a kövér kerti földben meggyarapodik, mert a belső virágok elnyelvesednek. Így aztán már a lovagkorban dísznövénnyé lépett elő a kertben. Akkor természetesen még a lovagkor előkelő hölgyei használták mátrafűnek.
A margaréta néven közismert Chrysanthemum leucanthemumról már részletesen szóltunk. A XVI. századtól kezdve más fajok is elterjedtek a kertekben, így a már az ókorban kedvelt, mediterrán, sárga virágú Chrysanthemum coronarium, amelyet az olasz nép Siéna vidékén éppen úgy salátának fogyaszt, mint a japáni a maga keletázsiai krizantémumának sárga virágú változatát, továbbá az Alföldön honos Chrysanthemum serotinum, amely kései virágzásával kedveltette meg magát. Mint rovarölő növényt termesztik virágáért a Dalmáciában honos Chrysanthemum roseum fajokat, mely utóbbiból készül a perzsa rovarpor s mivel ezt Tifliszből 1846-ban Zacherl vezette be a bécsi piacra, ma is zacherlin a neve s erről általában a rovarport népiesen Magyarországon is országszerte zacherlin néven ismerik.
A keletázsiai krizantémum mindezeket könnyen legyőzte s felülmulta a különféle asztereket is szépségével és nagy változatosságával, amelynek köszönheti, hogy az őszi virágok között, a dáliát sem kivéve, első helyre küzdötte fel magát a legegyszerűbb kertektől kezdve a legelőkelőbb szónokig.
Kimondottan japáni virág a kamélia (Camellia japonica). Japánban nem kell üveg mögött tartani ezt a pompás növényt, amelyet ott gyakran ültetnek élősövénynek s kívált a templomok mellett láthatók kamélia-élősövények. Neve Gergius Josephus Camellius jézustársasági szerzetestől ered, ki Manilla szigeten 1639-ben növényeket gyűjtött. Hogy tehát valami összefüggés lenne a kamélia és a teve camel neve között, mint avatatlanok vélték, csak úgy értelmezendő, hogy a Camellius családnév állítólag valóban a camel szó származéka. Különben a Camellia nevet korántsem azért viseli a növény, mintha Camellius hozta volna Európába, hanem 1739-ben lord Petre hozta Európába Japánból. Divatvirággá a XIX. század legelején lett. Napoleon első felesége, a szerencsétlen sorsú Josefin, 1809-ben kaméliákat kapott Genfből, ahol akkor már jól értettek a kamélia tenyésztéséhez. A császári udvarban nagy izgalmat okoztak a „japáni rózsák”, mindenki meg akarta szerezni, hogy az estélyeken azzal léphessen a császárné elé. Volt rá eset, hogy 600–700 frankot is elfizettek egyetlen kaméliavirágért a versengő udvari emberek. Később egyre emelkedett a kamélia kurzusa, majd kitöri a kamélialáz s a párisi virágkereskedők úgy spekuláltak a kaméliával, mint hajdan a hollandusok a tulipánnal. Még kamélia-sorsjátékot is rendeztek s a főnyeremény minden húzáson 21,000 frankkal boldogította a szerencse fiát.
Berlése abbé 1838-ban monografiát írt a kaméliákról, művében 188-féle kaméliát ismertetett. Hogy a kamélia azóta is kedvelt virág s a virágtenyésztők mennyit foglalkoztak vele, mutatja, hogy az újabb kertészeti katalógusok 1000 változatát is kínálják. Virágjának szépsége páratlan, de hideg, mert szirmai viaszfényűek. Levele örökzöld, kemény, ünnepélyes. Kétségtelenül nagyon illik abba a környezetbe, amelyből Alexandre Dumas, az ifjabbik, a mult század közepének leghíresebb regényét merítette s méltán szerepel a Dame aux camélias címében.
Japán ezeken a legismertebb virágokon kívül még sok örökzölddel is gazdagította az európai kerteket, így például japáni növény a szobáinkban gyakori Aspidistra eliator is, és a japán kertészet különleges termékei is el-eljutnak Európába, mint a cserépben nevelt törpefák, noha itt még korunkban sem találnak nagyobb közönségre, amikor pedig a modern virágkultusz alig-alig őriz valamit a régi hagyományokból. Manapság a virágkultusznak már nem is annyira az exotikus újdonságok vadászata, hanem a technika adja meg sajátos jellegét. A modern virágkultusz a magas fokra fejlett növényélettan segítségével olyan mértékben fejlesztette és gazdagította a kertészeti technikát, hogy egyedül ennek segítségével kielégítheti a modern ember virágkultuszát.
Ez a virágkultusz ugyanis, mint említettük, már nem keres mást a virágban, mint színt és alakot. Legfőként pedig színt és fényt, s ezért festőinek nevezhetjük. Noha a XIX. század első felének és közepének romantikus és történeti festői csak mellékesen ereszkedtek le a virágfestészethez, mégis már Eugčne Delacroix festett virága hűen tükrözik ezt a virágkultuszt. A magyarok közül Munkácsy Mihály és Benczur Gyula virágain pompázik a romantikus szín és fény. Végül a század második felében Szinyei Merse Pál az 1873-ban festett Majális című képén megteremti a plein air stílust. Ezzel a virág, mint általában minden festészeti tárgy, fénytani problémává lett, a virágkltusz még a festészetben is természettudományi tanulmánnyá alakult (XVII. tábla).
XVII. TÁBLA. Mályvák között, Szinyei Merse Pál festménye (A Szépművészeti Múzeum tulajdona.)
Háromféleképen nyilatkozik meg legfőként a modern idők virágkultuszában a technika, egyrészt a közlekedés haladása révén lehetővé vált a délvidéki örök tavasz virágainak elszállítása az északi területekre friss állapotban, ami sok tekintetben feleslegesekké tette az északi nagy üvegházakat, másrészt a honosítás terén sikerült a növénytani ismeretek segítségével szinte csodásnak látszó eredményeket elérni, végül az üvegházakban a virághajtatás módszerei tökéletesedtek olyan mértékben, hogy a virágkereskedést bármikor szinte bármely virággal elláthatjuk a virágkedvelő közönséget.
A közlekedés terén korszakos változást idézett elő a virágkultuszban is a vasút, amely olyan gyorsan elszállítja, kivált a hűtőkocsikban, a déli virágokat északra, hogy azok itt a jeges tájon nyitják fel finom szirmaikat. Ez a körülmény teremtette meg a rivériai bámulatos arányú virágtermelést. A Riviérán, mint említettük, régebbi idők óta folyik a nagyarányú virágtermelés illóolaj-gyártás céljaira. De a mult század közepe óta nemcsak a kivont virágillatot, hanem magát a virágot is lehetővé vált északra szállítani. A riviériai virágtermelésről hű képet rajzolt a sejtkutatásban kiváló Edvard Strasburger, aki öreg napjaiban a Riviérán pihente ki élete fáradalmait.
„Az Antibes-fok naponta nagy tömeg vágott virágot küld északra, – írja az 1912-ben elhunyt botanikus Streifzüge an der Riviera című munkájában – és a Riviéra legközelebbi piacait is ellátja virágokkal. Hogy milyen sok virágot fogyasztanak magán a Riviérán, mindenki megítélheti, aki az ottani városok virágpiacait meglátogatta és résztvett néhány virágünnepen. Másrészt az északra tartó virágkivitel is óriási méretű. Valójában ez a fokozott kertészeti üzem itt nem nyulik vissza tovább mint 1850-ig; ezelőtt főleg csak Grasse környékén és csak illatszergyártási célra termelték itt a virágokat. A tarka virágültetvények most mindkét Riviéra részeire kiterjednek. A francia Riviéra máris átalakult egyetlen virágos kertté.
Ollioulesban Tulon mellett, és Hyéres körül már télen virágzik a fehér, Romaine blanche néven ismert jácint (Hyacinthus orientalis var. albulus), és mint vágott virág vándorol az északi városokba, mielőtt a hollandi jácint kinyilhatna az ottani kertekben. Utóbbi nem érzi jól magát a Riviérán, ahol hagymáit szinte évenként ujakkal kell felcserélni. A jácint után következnek a nárciszok, jonquillák, tacetták, fehér és vörös szegfűvek; Grasse, Cannes és Antibes környékén a szegfűvek helyett anemonék és boglárkák uralkodnak. Az anemonék az Anemone coronaria alakkörébe tartoznak, de kulturváltozatok, amelyeket Anémones de Caen néven ismernek és erősebb növésükkel, valamint részben teljes viráguk nagyságával tünnek ki. A boglárkák pompáznak. A tenyésztők megkülönböztetik a Renoncules des fleuristes boglárkákat, amelyeknek szirmai tetőcserép módjára fedik egymást, és a Renoncules pivoines, vagy d’Afrique néven szereplő boglárkákat, amelyek virágai a basarózsákra emlékeztetnek, különlegesen nagyok, szirmaik inkább felfeleállók és kissé behajlók. Az anemonék és boglárkák szinpompája itt felülmulja a képzeletet. A nap által élesen megvilágított tarka anemone-föld a mesék világába ragadja az embert.
Ujabban kiterjedt a keresztezésből származó Gerbera Jamesoni termelése, amelynek tőfajai Transavaalból származnak. Aki némi távolságból látja hullámzani a magas szárakon a többnyire biborpiros, de részben sárgavörös, sárga, sőt egyenesen fehér virágfészkeket, sokáig azt hiszi, hogy az Anemone stellata különösen nagyvirágu alakjával áll szemben. Aonban közelebbi megtekintésre elárulja a növény, hogy a fészkesek családjába tartozik, de nyelves virágai feltünően hosszúak és csövesvirágokból alkotott jelentéktelen középső korongot vesznek körül. A tőkocsány a mi pitypangunkra emlékeztető tőlevélrózsából ered.
Másutt az lepi meg az embert, hogy milyen méreteket érnek el a kerti szegfü virágai. A fehér violák közt különösen kedvelik azokat, amelyek Giroflées de Nice néven ismeretesek. Egyetlen virágzata egész bokréta. Az említett virágokon kivül látható még viola, sárga viola, rezeda, továbbá Sparaxis, Ixia, Freesia, Gladiolus és a virágok királynője, a rózsa. Ki tudná megjegyezni mindazokat a neveket, amelyekkel az itt tenyésztett sokféle változatot megkülönböztetik! És évről-évre ujabb rózsanevek merülnek fel, ellenben régebbieket, azelőtt közkedvelteket, többé nem hallunk. Végre az ember jobbnak tartja, hogy egyszerüen átadja magát az illatok, szinek és alakok gazdagságának, anélkül, hogy a nevek után érdeklődne. Tavasz végén naponta százezerszámra virágzanak ezen a vidéken a rózsák, az értékesítés gyakran minden legkisebb reménye nélkül.
A megvilágitási viszonyok szerint különböző vastagságu árnyékoló lapok alatt nevelik az élénkzöld, kapaszkodó Asparogus-okat, a délafrikai Asparogus medeoloides-t és plumosus-t, valamint a Natalból származó Asparagus Sprengeri-t, amelyeket mostanában mint asztaldiszt nagy számban alkalmaznak. Miként a makkiák kapaszkodó spárgája (Asparagus acutifolius), ezek is levélszerű oldalágakkal pótolják a leveleket.
Cannes az Acacia dealbata számos kulturalakjával tünik ki. Ezek virágzási idejükben különböznek egymástól, továbbá többé vagy kevésbbé könnyen hajtathatók, ennélfogva egész télen át ellátható ezzel a virágdisszel mind a helyi fogyasztás mind a szállitás. A virágzati fürtök élénksárgák és hatásosan elütnek a kétszerárnyalt, fehéreszöld, fiatalon puhaszőrü levelektől. A finom szeldeltség szerezte meg ennek az akáciának a kereskedelemben a mimóza nevet. A fa bámulatos gyorsan nő, 5–6 év alatt 10 méternyi magasságot érhet. Sok Acacia retinoides-t is szétküldenek, amelynek egyszerü, bőrnemü, lándzsás levelei, vagyis phyllodiumai vannak. Az északi virágkereskedésekben szintén gyakran látható Acacia longifolia phyllodiumai is hasonlók. Ezt a fajt arról a tulajdonságáról ismerjük meg közönségesen, hogy virágai nem kerek gombokba tömörülnek, hanem hernyószerü barkákba. Mindnyája sárgán virágzik és szakaszosan követi egymást a virágzásban. A sort az Acacia cultriformis zárja le, mely a Riviérán csak márciusban diszlik teljes virágpompájában. Virágzata kerek, phyllodiumai kurták és szélsek, egyszersmind a ruta leveleihez hasonlók.
Az északra irányuló virágküldeményekhez a mindenütt kedvelt rezedát szokták mellékelni. Az ibolya rosszul viseli a nagyobb utat, de a Riviérán töméntelen mennyiségben fogyasztják, részben sziruppal itatva drazsénak is. Továbbá szállitanak még északra kék buzavirágot, tubarózsát, violát és sárgaviolát, gladioluszt, fehérvirágu hagymát (Allium), ixiát és az illatos fréziát. A Riviérán a virágkerekedések kirakataiban feltünik az idegennek a nagy és szürke, biborral freccsentett Iris susiana, amely igazi gyászvirág.
Gyakran használják a Chrysanthemum frutescens nagy, fehér vagy sárga fészkeit is, kivált pedig a sárgákat, amelyek Etoil d’or néven ismeretesek. Ezeket főként Angliába küldik. Szállitása juniusig tart, mint Londonban az idénye.
Kiszámították, hogy Cannes és Antibes együtt egyetlen télen több mint egymillió frank áru vágott virágot szállít az északi országoknak; magán a Riviérán még sokkal nagyobb a virágfogyasztás.
Ollioules hegyeinek száraz lejtőin különlegesség a szalmavirág (Helichrysum orientale) termelése. A virágzatokat megszáritják és különböző szinre festve legnagyobb részben a francia temetők számára küldik északi útjukra.”
Délen megtelnek a vonatok virágokkal s a déli virágok hozzák magukkal a déli napsugarat. A napsugarat, amelyet itt szinte egészen feled az ember tél folyamán.
De íme, most egyszerre csak itt kínálgatja magát a szemem előtt, ráugrik az írógépre s onnan kacag a szemembe. Igaz, igaz. Miért is keresem a virágot évezredek és évszázadok távlatában, mikor ma már télen is gyönyörködhetem a virágok eleven szépségében! Felkelek hát s otthagyom az írógépet, otthagyom a szobát és eindulok virágért a januári napsütésben.
És a napsugár csalogat magával végig a körúton, végig a virágkereskedések előtt. Egyszer csak szembe találom magamat vele, a rivérai tavasszal, a virággá vált napsugárral, amely szikrázva ragyog a virágárús asszonyok virágkosarában. Sárga az egész virágkosár a mimózáktól s a téli napsugártól. Élő aranysárga, amilyen csak virág lehet.
Nem állhatok ellen a csábításnak s veszek egy ágat a hálátlan virágból, melynek szépsége csak itt a friss levegőn teljes, otthon egyszerre felényire összezsugorodnak viráglombjai. A sárga mimóza ugyanis azok közé a virágok közé tartozik, amelyek szépsége nem a szirmoktól, hanem a porzóktól származik. A fürtökben elrendezett, rövidnyelű virágfejekben sok apró virág rejtőzik, ezek csésze- és sziromlevelei jelentéktelenek, ellenben a sok porzó hosszan kinyúlik a virágokból s a vékony szálak és a tetejükben himbálódzó portokok tömege teszi utólérhetetlenül finommá és bájossá a mimóza apró sárga viráglombjait.
A tudomány embere Acacia néven ismeri ezeket a virágokat. Az Acacida nemzetségnek van vagy 500 faja, melyek mind a melegebb övek lakói. Különösen gazdag akácfa-fajokban Ausztrália, de a történelemben legrégibb hírnevük van az afrikai fajoknak, amelyek jellemző fái az afrikai steppéknek és szavannáknak s közülük több a ragasztógumit termi, a kereskedelemben gummi arabicum néven ismert árút. Noha a gummi arabicum régi egyiptomi találmány s Egyiptomban már Kr. e. 1700-ban használták, ismerték a görögök és rómaiak is, mégis a régi időkben nem használták dísznek az akácfa virágát s ha fel nem fedezik Amerikát és nem születik meg a Farnese-család ama tagja, aki mint bibornok a XVII. században divatba hozta az akáciát, ma aligha gyönyörködöm a budapesti körúton a mimózában.
Virágaival ugyanis először egyik amerikai akácia tünt fel a nyugatindiai San Domingoban honos Acacia Farnesiana, melynek virágai ibolyaillatúak. A Róma történetében nevezetes szerepet játszó és hatalmát III. Pál pápa néven ismert ősével megalapító Farnese-családnak ez a XVII. századi tagja mint kardinális hozta Rómába 1611-ben a később nevéről különböztetett akáciát Nyugatindiából s ott az ősi, még Michelangelo tervei szerint épült Farnese-palota kertjében ültette el. Ez volt az első „mimóza” Európában.
Farnese bíbornok mimózája azonban még távolról sem volt olyan szép, mint a milyeneket ma árulnak a virágkosarakban. E faj viráglombjai ugyanis egyenként állanak. Abban is különbözik a modern mimózáktól, hogy a kétszer szárnyalt levelek tövében kétoldalt egy-egy tövise kellemetlenkedik. De azért az Acacia Farnesiana csakhamar elterjedt a délvidéki kertekben, ma pedig már nagyszámban virágzik a Riviérán is, ahol virágaiból készül a jóilaltú kassziavirágolaj, amely fontos alkatrésze sok parfümnek.
A legszebb mimózák később, és a kereken 300 Acacia-fajjal büszkélkedő Ausztráliából kerültek elő. Eleinte nem is virágjukért, hanem a trópusok alatt jól használható, kitünő épületfájukért ültették őket. Így jutottak, részben indiai, részben afrikai kertekből a Riviérára, ahol azonban a kertészek felismerték, milyen érték rejlik korai virágzásukban. A mimózákat nem kell hajtatni, nem kell technikai műfogásokkal siettetni, maguk szívességéből megrakodnak sárga bugákkal a legelső koratavaszi napon, mikor erre északon Télapó még javában rázza havas üstökét. Csak egy kis napsugárra várnak s nyomban kitolják a végtelenül sok és végtelenül finom porzót.
Ime a januári napsugár!
Messziről jött, valahonnan Ausztráliából és a Riviéráról, míg ideérkezett s elhozhatta magával ezeket a szép, finom mimózákat.
Nem is marad sokáig.
Télapó hamar visszakergeti délre.
De a mimózák itt maradnak s otthon a szobában is mesélnek a drága januári napsugárról.
A déli napsugarat szomjazó örök vágy táplálja déli hatásokkal egész kulturánkat is, ez a vágy teremtette az első középeurópai kerteket. S azóta is valahányszor újabb és újabb viráginvázió érkezett kertjeinkbe, mind déli virágokat hozott magával. Tulajdonképen egész kertészetünk nem más, mint déli növények honosítása a mérsékelt és kevésbbé enyhe klima alatt. Ilyesmi volt már a gyümölcsfák ültetése és ilyesmi a szőlőművelés is a mi éghajlatunk alatt. Ilyesmi volt a narancsház is.
Korunk azonban a növénytani ismeretek birtokában megkisérelte a lehetetlent is, örök tavaszt igyekezett varázsolni a középeurópai kertekbe. Ezt az örökzöldek honosításával érte el. Az örökzöldekben természettől is gazdag, és idők folyamán számtalan helyről, kivált Keletázsiából telepített és honosított örökzöldek révén még jobban meggazdagodott mediterrán területekről először Anglia vette át az örökzöldeket, majd a század végén a kontinens középső országain át Magyarországba is elérkezett ez az áramlat.
Magyarországon is nagy multja volt ekkor már a szorosabb értelemben vett növényhonosításoknak is, amelyekből már előbb megismerkedünk az amerikai akácfa honosításával. A mult század elején különösen József nádor folytatott eredményes mozgalmat a növényhonosítások érdekében, s akik munkálkodásának emlékét ismerik, tudják, hogy nemcsak a királyi vár kertjének és a Margit-szigetnek általa ültetett rózsái voltak híresek, hanem a ma már csak csonkán őrzött margitszigeti platán is, amelyet személyesen hozott Olaszországból. A mult század folyamán a főúri parkokban, kivált az ország nyugati részében sokféle érdekes külföldi fát honosítottak.
Az örökzöldek honosításában gróf Széchenyi Rezső volt az egyik úttörő. Századunk első éveiben megvette a gyöngyösapáti kastélyt s annak parkját a legszebb és a legérdekesebb örökzöldekkel ültette be. Szabadban zöldelnek itt télen is a különféle Rhododendron-ok, amelyek virágzáskor csodálatos látványt varázsolnak a parkba. Világhírű gróf Ambrózy-Migazzi István malonyai parkja Barsmegyében, ahol vagy 70 holdnyi területen sokezer örökzöld fa és cserje hirdeti télen is a növénytani tudomány csodáit, s egy magyar főúr még csodálatosabb akaraterejét és türelmét. Fekete fenyők alatt virágzik Malonyán az amerikai honosságú Rhododendron catawbiense (XVIII. tábla) és exotikus fenyők alatt három méternyi magasra nőtt a Camellia japonica, – nem üvegházban, hanem télen-nyáron szabad ég alatt (123. kép).
XVIII. TÁBLA. Rhododendron catawbiense virágjában Malonyán, gróf Ambrózy-Migazzi István kertjében. (Misák nyomán.)
123. kép. Szabadban nevelt, 3 méter magas, virágzó Camellia japonica Malonyán. (Misak nyomán.)
Vasmegyében, ahol a klima nagyon kedvező örökzöldek honosítására, nevezetes dendrológiai élőgyűjtemény Saághy István parkja Kámonban (124. kép),
124. kép. Örökzöld részlet Saághy Isván kámoni parkjában: baloldalt Rhododendron, Ilex és Laurocerasus, hátul a középen bambusz, a vízben tündérrózsák.
Szombathely mellett és báró Baich Mihály-é Alsószelestén. Saághy István parkja leggazdagabb fenyőkben, de a szép virágairól liliomfának nevezett Magnolia-nemzetség fajait is feltünést keltő gazdagságban mutatja be. Báró Baich Mihály az örökzöldeken kívül a kőkertészetben alkotott páratlan példát az országban.
Hogy a növényhonosítás az Alföldön is szép eredményeket igér, Kovács János és Széky Péter bizonyították be. Kovács István erdőtelki parkjában Hevesmegyében szinte úgy nőnek a bambuszok, mintha hazájukban lennének. Széky Péter a Tisza mellett fekvő tiszaigari parkjában mutatja be, hogy a magyar táj tiszavidéki kopárságáról hangoztatott elvek babonaszámba mennek korunkban.
Nevezetes szerepet játszanak a magyarországi növényhonosításban a hazai hővizek. A nagyváradi hővízbe talán még a természet ültette el a nílusi tündérrózsa (Castalia lotus) egyik alakját, amelyet Kitaibel Pál fedezett fel a tudomány számára és Decandolle hővízi tündérrózsának nevezett. Kitaibel áttelepítette ezt a növényt a Lukácsfürdő hővízébe. Újabban Lovassy Sándor végzett sikeres honosítási kísérleteket Hévízen a Balaton mellett különféle trópusi tündérrózsákkal. Napjainkban több exotikus vízi növényt honosítottak meg Miskolc mellett Görömböly-Tapolca hőforrásának vizében. Sőt Saághy István még az indiai tündérrózsát is sikerrel telepítette kertjének nem is melegvízű tavában.
Mindez eléggé mutatja, milyen szerepet játszik korunk virágkultuszában és kertészetében a modern botanikai tudomány s a modern technika. De vajjon lehet-e jobban méltányolni ezek jelentőségét, másutt, mint a virágkereskedések kriakataiban! Ahol találkozót adnak a Föld kerekségének minden táján honos virágok, ahol nincsen évszak, mert minden időben bármiféle virág kapható, ahol utólérthetetlen szépségben mutatkozik be mindaz, amit a kiválogatás, öröklés, keresztezés, táplálás, hajtatás révén teremtett a virágokból az ember.
125. kép. A gloxinia néven ismert, braziliai honosságú Sinningia speciosa tömeges tenyésztése kereskedelmi üvegházban. (C. Reiter nyomán.)
Mert korunkban már nem egyesek kiváltsága a kertészeti technika vívmánya sem, hanem a tömegek számára készül a legcsudálatosabb virág is. Kint a nagyvárosok körül kisebb és nagyobb üvegházakban százával és ezrével készülnek elő a divatvirágok (125. kép) s mikor elérkezett a napjuk, bevándorolnak a virágkereskedésekbe, ahol csakhamar gazdát találnak, akik széthordják őket a lakásokba. Ma már a trópusok legbüszkébb csodavirágai, az orchideák sem zárkóznak előkelő elvonultságba, mint még Alexander Humboldt és Aimé Bonpland korában, akik először keltettek érdeklődést az exotikus kosborok iránt, mikor így számoltak be amerikai expediciójuk egyik szakaszáról: „Egy festő egész élete sem lenne elég, hogy – csupán egyetlen vidéket tartva szem előtt – lefesthesse a perúi Andok mély völgyeinek utólérhetetlen szépségű orchideáit.” Azóta bizony John Lindley (1779–1865), hatalmas munkát írt a exotikus kosborokról 1830–1840-ben s megállapította, hogy Linné óta, aki még csak 102 kosbort ismert, legalább 2000-re növekedett a számuk. Korunkban pedig vagy 500 a nemzetségek és 15,000 a fajok száma ebben a növénycsaládban, amelyeket nemcsak azért tekintettek a virágok arisztokratáinak, mert a legszebb, hanem azért is, mert a legigényesebb virágok. Ma azonban a tudomány az exotikus epyphita kosborok titkáról is lerántotta a leplet, minden kertész könnyen tenyészti őket üvegházában s a virágkereskedésekben ott kínálják magukat a pompás orchideák is a többi téli virággal.
Azt mondhatjuk, hogy nincs már többé ritka virág. A kertészeti technika minden akadályt legyőzött és bármely virágot hihetetlen festői szépségben és bármely számban szállít a modern nagyközönségnek. A szerénység nem korunk divatja, a szerény ibolya sem bújik meg már többé, hanem háromszoros nagyságú szirommal kinálja szépségét és illatát.
A virág a lélek tükre. Mindenki azt találja meg benne, amit keres és minden kor a maga képére és hasonlatosságára alakítja. A középkor áhitatot keresett benne, a lovagkor játszi természetet, a renaissance florisztikai ritkaságot, a barokk pompát, a biedermeier szerény vadvirágot, a nagykapitalizmus technikát, és a virág mindez volt. Hűségesen kísérte s kíséri útján az embert, aki elragadta a természettől és viszi magával a multak történelmi és a jövő ismeretlen állomásain át.
