Kolostori kultura – Kert – Kolostorkert – Növénykert – Capitulare – Pray-kódex növénynevei – XV. század szójegyzékei – Capitulare és szójegyzékeink flórája – Középkori herbák a parasztkertben és falusi temetőben – A népies herbák egyetemessége – Isten fája – Ciprusfű – Kövi rózsa.
Abban az időben, amikor a magyarság megjelent a Duna-Tisza földjén, már régen eldőlt az Alpoktól és a Himalájától északra lakó pogány-barbár népek állatkultuszának sorsa. A barbárok nyers ereje romba döntötte a pogány Róma hatalmát, amely akkor Hispániától Indiáig terjedt, barbár csapatok özönlötték el mind Itáliát, mind Nyugatázsiát, mind Indiát, de az állatkultusz, ez a talán még paleolit örökség, mégis pusztulásnak nézett elébe s csakhamar el kellett oszlania az ókor civilizált népeinek békés növénykultusza mögött.
Civilizáció, béke, növénykultusz a barbárok támadásai elől a kolostorokba menekült, nyugaton a keresztény, keleten a buddhista kolostorokba és ott sikeresen ellentállott a rombolásnak. Az ókor pazarló gazdagságú virágkultusza sem veszett el egészen a barbárok támadásai nyomán, hanem az a kevés, ami elfért a kolostorok lakóinak lefokozott igényű életében, megmenekült és tovább hirdette az ember és a virág elmulhatatlan barátságát.
Rövidesen sor került a kolostori civilizáció előretörésére is. Körülbelül a VI. századtól kezdve megindul az északi barbárok megtérítésének munkája. Mind Európában, mind Ázsiában. Itt a keresztény, ott a buddhista hittérítők hozzák északra az új hitet és ezzel a növénykultuszt. S miként előbb Nagy Konstantinus, most az Alpoktól és a Himalájától északra uralkodó fejedelmek veszik pártfogásukba a kolostorokat és megindul a végleges letelepedés nagy átalakulása.
A kolostorban a növénykultusz székhelye a kert. Miként a kolostori kultúrán épült fel egész civilizácónk, azonképen egész kerti kultúránk is a kolostorkerten alapul. Nem mintha a barbár népeknek nem lettek volna kertjeik, hanem mert ezeket az alárendelt szerepet játszó gyümölcsösöket egészen elfeledtette a gazdag kolostorkert. Amennyire ugyanis megállapítani sikerült, a hittérítés és kolostorok alapítása előtt az Alpoktól északra kertnek nevezték a többé-kevésbbé elkerített s néhány gyümölcsfával beültetett pázsitos teret (4. kép).
4. kép. Fonott és deszka-kerítés XV. századi magyar festő „Krisztus az Olajfák-hegyén” képén az esztergomi múzeumban. (A Nemzeti Múzeum fényképe nyomán.)
A magyarság utolsónak hajtotta meg fejét a kereszt előtt, nyugaton akkor már többfelé zöldültek a kolostorkert növényei, amelyek megjelenendők voltak a Duna-Tisza földjén is. De a magyarság sem itt tanulta meg a kertészet első elemét, a kertnek használt föld elkerítését. A kert is azon szavaink közé tartozik, amelyeket a magyarság már Levediában ismert és használt. Csak az a kérdés, milyen értelemben. Nagyon primitív népek is ismerik a kerítés fogalmát, mert a vadállatok ellen a kerítés egyik legfontosabb védelmük. Sőt azok a törzsek, amelyek kártékony vadban bővelkedő vidéken élnek, sokkal nagyobb mértékben használják a kerítést, mint a civilizáció magasabb fokára jutott, de olyan területen élő nép, amely már kiirtotta a kártékony vadakat és teljes mértékben tiszteli a magántulajdont.
Kerten tehát kezdetben nem értettek egyebet, mint kerítéssel védett helyet. Hogy azonban mit védett a kerítés, lényegtelen volt a kert szó használata tekintetében. Győrffy Itván megállapításai szerint a magyarság a régi időkben főként azt az elkerített helyet nevezte kertnek, ahol a jószágot teleltették. Azt tartja, hogy a magyar városi település alapja a régi nomád kor téli szállása, ahol középen foglaltak helyet hajdan a sátrak, később a házak, ezek körül terültek el a kertek, ahol a jószág telelt s itt halmozták fel természetszerűleg a takarmányt, a tüzelőanyagot, nádat, szalmát. Később a kertekben épültek az ólak a jószág számára s itt végezték a cséplést. Ezt a települési rendet Győrffy több magyar város mai alaprajzán is felismerte. Mikor Mária Terézia megszüntette a földközösségeket és a magántulajdonba kerülő szántókra, szőlőkre kirajzott a tanyák népe, a régi „kertek” beépültek és a szabálytalan településű belváros körül felépült a sugárutas külváros.
A kerítés tehát a magyarság körében is kétségtelenül főként a háziállat védelmére készült a régi időkben. Ez azonban nem zárja ki, hogy már nagyon korán néhány gyümölcsfa is állhatott volna a régi magyar kertben. Sőt nagyon valószínű, hogy alma- meg körtefa már Levediában sem hiányzott a magyar kertekben, ugyanis alma és körte szintén a török rokonságú szavaink közé tartoznak s tudjuk, hogy már a neolit kor ősembere ültetett Európában almafát. Egyébként ma is gyakran látunk ólak, istállók mellett néhány gyümölcsfát a legkopárabb magyar udvarokban is.
Hosszú időbe került, amíg ebből az ősi, még teljesen az állatkultusz hagyatékaként őrzött kertből a Duna-Tisza földjén házikert, majd a tehetősek körében virágoskert lehetett s ennek a fejlődésnek elindítója, évszázadokon át irányítója a kolostorkert volt (5. kép.).
5. kép. Kőfallal kerített virágos kert képe Martini Koszorú-jában 1581-ben; a magyar fordításban megjelent 1591-ben.
Nem mintha a magyarság mindenféle kerti növényét a Duna-Tisza földjén ismerte volna meg. A hagymát és a tormát, e szavak török rokonsága nyomán már messze keleten is ismerte és használta. De ez még nem bizonyíték arra, hogy kertben termesztette. Még arra sem, hogy egyáltalában termesztette, mert a természetben is könnyen megszedhette. Azokon a tájakon, ahol a magyarság a pogány-barbár korban élt, ma is szokásos ezeket a fűszernövényeket a természetben szedni. Még inkább mondható ez a salátaféle növényekre, amelyeket az ősi magyarság kék néven ismert. Levediában bizonyára kereskedelmi úton is szerzett fűszert, tanúsítja a bors, amely szintén régi török eredetű szavunk s a melyet a keleti kereskedő éppúgy eljuthatott Levediába, mint a nyugati országokba.
Azonban főzelék-, fűszer- és gyógynövénynek arra keleten nem sok szerepe lehetett a magyarság életében, mindennek csak a Duna-Tisza földjén nőtt meg a jelentősége, mikor a letelepedés új életmódot parancsolt. Néhány szláv szavunk bizonyítja, hogy itt legelőször szláv közvetítéssel jutott a magyarság a kolostorkerti növényekhez. Csombor, varádics, ister, bab, káposzta kolostorkerti növények és szláv nevük ma is kicseng a magyar szavak közül. Ebből akár azt is következtethetjük, hogy eleinte és sokáig a meghódított szlávok köréből kerültek ki a magyarság első kertészei.
Ámde ennek a jelenségnek nem kell különösebb fontosságot tulajdonítani. A szlávok csak közvetítői voltak ezeknek a neveknek és ebbe a helyzetbe azért jutottak, mert közelebb esvén nyugathoz, hamarább hajtottak fejet a kereszt előtt és mire a magyarság megtelepedett a Duna-Tisza földjén, a szlávok körében már éreztette hatását a kolostorkert. Közvetlenül a latinból kölcsönzött sok növénynevünk bizonyítja, hogy a kolostorkert milyen hosszú ideig hatott a magyarságra közvetlenül is.
Sajnos, Magyarországon mindeddig egyetlen feljegyzést sem sikerült felkutatni középkori, egyébként nem szegényes és ma már jól ismert irodalmunkban a hazai egykori kolostorkertekről, noha természetesen a magyarországi kolostorokban éppen úgy telepítettek kerteket, mint másutt nyugaton és délen. Mivel azonban a középkori szerzetesek élete alapjelenségeiben egészen nemzetközi volt, kétségtelen, hogy a magyarországi bencések kertjeinek flórája sem különbözött az átlagos kolostorkerti növényzettől és így a nyugaton felkutatott kolostorkerti adatokból joggal következtethetünk arra, hogy milyenek voltak a magyaroszági kolostorkertek és azt is megállapíthatjuk, hogy milyen lehetett azok hatása a magyar kertre és a magyar növény- és virágkultuszra.
A kolostorkert eredetében a császári Róma hagyatéka, kertészeti rendszere és növényei azonosak az itáliai ókori parasztkertekkel, ami római kertészeti írók munkáiból, például Columellá-éból könnyen megállapítható. A gazdagok díszkertjei, a császárok és hatalmasok villakertjei szinte nyom nélkül elpusztultak a népvándorlás áradataiban, de a római parasztkert nemcsak hogy helyet kapott a kolostorok lakóinak életében, hanem több tekintetben alapvető fontosságot nyert. Bizonyos fejlődésen is átment a római hagyaték, kivált mikor az Alpoktól északra új klima alá kerültek a mediterrán növények. Itt sok római növény nem honosodhatott meg, ezeket újakkal kellett pótolni és a változó környezet is éreztette hatását.
A kolostorkert növényeinek jegyzékét legbővebben őrzi az a királyi rendelet, amelyet a VIII. század végén valahol nyugaton vezérfonalul adott ki birtokai igazgatására valamelyik Karoling-király. Valamikor azt vélték, hogy Nagy Károly, de ma már sokkal valószínűbbnek látszik, hogy Jámbor Lajos kiadója a kezdő szavairól Capitulare de villis néven ismert királyi rendeletnek és körülbelül 795-ben kelt. Az a terület, amelyre utasítást ad, Franciaország déli része, bizonnyal Aquitania. De már néhány év mulva lemásolták és a másolat révén ismeretessé vált Németországban is.
Azonban a Capitulare látszólagos nagy hatását az egész európai kertkultúrára első sorban nem a királyi parancs magyarázza. Annak a körülménynek, hogy a középkorból – még jóval későbbi évekből is – ismeretessé vált kerti növényjegyzékek flórája kivétel nélkül mind párhuzamos a Capitulare növényjegyzékével és hogy sokáig a németek is úgy tekitnették a Capitulare szövegét, mintha az Németországban is királyi rendelet erejével bírt volna, más a magyarázata. Nem a királyi szó fontos történelmi és kertgazdasági tekintetben a Capitulare szövegében, hanem a bencések kertészeti tudománya. Kétségtelen, hogy magát a Capitulare-t is valamelyik nagytudású bencés fogalmazta, aki a rendeletbe mindazt a gazdasági tudományt beleöntötte, amelyet a bencés kolostorok Itáliából magukkal hoztak s amely a mediterrán klimájú Aquitániában egyáltalán nem szorult módosításra.
A Capitulare ama része, amely a kerti növények jegyzékét adja, következőképen hangzik eredetiben:
Volumus, quod in horto omnes herbas habeant, id est lilium, rosas, fenigraecum, costum, salviam, rutam, abrotanum, cucumeres, pepones, cucurbitas, fasiolum, ciminum, rosmarinum, careium, cicerum italicum, squillam, gladiolam, dragantea, anesum, coloquentidas, solsequiam, ameum, silum, lactucas, git, eruca alba, nasturtium, parduna, puledium, olisatum, petresilinum, apium, levisticum, savinam, anetum, fenicolum, intubas, diptamnum, sinape, satureiam, sisimbrium, mentam, mentastrum, tanaritam, neptam, febrefugiam, papaver, betas, vulgigina, ibischa, malvas, carnitas, pastenacas, adripias, blidas, ravacaulos, caulos, uniones, britlas, porros, radices, ascalonicas, cepas, alia, warentiam, cardones fabas maiores, pisos maurisicos, coriandrum, cerfolium, lacteridas, sclareiam et ille hortulanus habeat super domum suam Jovis barbam. De arboribus volumus, quod habeant pomarios diversi generis, pirarios diversi generis, prunarios diversi generis, sorbarios, mespilarios, castaneanos, persicarios diversi generis, cotonarios, avellanarios, amandalarios, morarios, lauros, pinos, ficus, nucarios, ceresarios diversi generis.
Hajdanában, mikor még nem vették figyelembe a kolostorkert egyszerűségét, a középeurópai klima alatt szabadban nem tartható növények előfordulását e jegyzékben azzal igyekeztek megmagyarázni, hogy a szerzetesek azokat üvegházakban tartották. Ámde kétségtelen, hogy az üvegház sokkal későbbi szerzemény Közép-európában és a római kert amaz elemei közé tartozik, amelyek a népvándorlásnak áldozatul estek s később, a renaissance folyamán az irodalmi emlékek hatása alatt újultak meg. Hogy tehát a Capitulare növényei között olyan nevek is előfordulnak, mint rozmarin, babérfa, pinia, csak azt jelenthetik, hogy a Capitulare mediterrán táj számára készült.
Ez egyszersmind részben a magyarázata annak is, hogy más középkori kerti növényjegyzékek szegényebbek, mint a Capitulare, bár kétségtelen, hogy a középkorban még nem vették olyan mértékben figyelembe a klima hatását, mint ma és eleinte például a szőlőtermelést olyan északi övekben és magas helyeken is erőltették, ahol már nem érik meg rendesen a szőlő. Ennek következménye, hogy a középkor óta délre tolódott a szőlőtermelés középeurópai északi határa.
Már a Capitularéban is szerepelnek olyan növények, amelyeket a rómaiak nem ismertek, legalább a római botanikai irodalomban nem találjuk nyomukat. Ezek eredetét részben már nevükkel elárulja a Capitulare szerzője, amikor a piros maurisicos-t említi. Vagyis a kolostorokban ekkor már olyan növényeket is termesztettek, amelyek ismeretét az araboktól szerezték. Ilyen lehet a mór borsón kívül a dragantera is. Egyesek szerint a Capitulare dragenteá-ja az ókori Arum dracunculus, mások azonban a tárkonyt vélik benne, amelyet szintén az arabok hoztak magukkal keletről.
Azonban más új, az ókorban ismeretlen növény is akad a Capitulare névjegyzékében, így a vasrádics, amely a jegyzékben tanarita néven szerepel. Ez minden bizonnyal középeurópai szerzemény a kolostor-kertben és elsőnek tekinthetjük azok sorában, amelyek később a kolostori növénytudomány fejlődése folyamán egyre gazdagabbá tették a kolostorkerti növények jegyzékét.
Magyarországba valószínűleg nem jutott el Capitulare még másolatban sem, de a bencések itt is megjelentek és Szent István körülbelül ugyanolyan szerepet juttatott nekik az ország megszevezési munkálataiban, mint vagy kétszáz évvel előbb nyugaton a Karoling-ok. Kétségtelen tehát, hogy a kolostorkerti növények Magyarországon is már korán megjelentek s a kolostorokból idővel éppen úgy kijutottak a nép közé s ott éppen úgy meghonosodtak a kertekben, mint másutt nyugaton, Németországban, Franciaországban, Angliában és az északibb országokban.
Ennek következtében bizonyítékát nem adhatjuk, de közvetve több adattal igazolhatjuk. Ahány növénynév latin vagy magyra nyelvű középkori kódexekben hazánkból ismeretes, kevés kivétellel mind olyan növényre vonatkozik, amely a kolostorkerti növényjegyzékekben nyugatról is közismert. Mint már említettük, sok kerti növényünk magyar neve a latin név átvétele, mint rózsa, liliom, zsálya, ruta, kömény, csicseri, ánizs, petrezselyem, léstyán, fénik, menta, mályva, pasztinák, naspolya, gesztenye, mandula, füge, cseresnye. Végül miként nyugaton, azonképen Magyarországon is mai napig is őrzik a parasztkertek a középkori kolostorkerti hagyatékokat.
Növényneveket szórványosan sok középkori iratunkban találunk, kivált fák neveit, amelyek a határok megállapításában nagy szerepet játszottak. De olyan középkori szöveg, amelyben kolostorkerti növények nagyobb számmal említtetnek, csak az első magyar szövegű nyelvemlékéről nevezetes Pray-kódexben olvasható. Ez a XII. és XIII. század fordulóján készült kódexünk egyebek között naptárt is őriz azokból az időkből és a naptári részében minden hónaphoz egy-egy egészségügyi szabály is csatlakozik, amely előírja, mikor ajánlatos és mikor nem az érvágás, mikor kell hideg, mikor meleg fürdőt venni, mely hónapban milyen étellel kell élni és milyen teákat inni, hogyan kell a gyomrot rendben tartani.
A nagyon egyszerűen fogalmazott, nehány soros egészségügyi szabályok eredete ókori szerzők munkáiban található, de közönségesen Beda Venerabilis (647–735), a középkor nagy bencés enciklopedistája szerepel közvetlen forrás gyanánt. Azonban mai napig vitás, vajon a Computus vulgaris seu Ephemeris című munka, amelynek hónapokra elosztott egészségügyi szabályaiból, miként Zalán Menyhért kimutatta, a Pray-kódex egészségügyi szabályait kivonatolták, valóban Beda műve-e. A mi szempontunkból ez a kérdés mellékes lévén, csak annak megállapítására szorítkozunk, hogy első naptárunk egészségügyi szabályai, amelyek a később mind népiesekké váltak, a bencések egyszerű életének voltak előírt egészségügyi szabályai.
Ezek a szabályok vetnek világot arra, miért volt szükség a kolostorkertekben azokra a gyógynövényekre, herbákra, amelyeket minden kolostor kertjében tartottak és miért jutottak idővel ezek a herbák a nemesek és a nép kertjeibe is, mikor a kerti kultúra a várakban és a községekben is meghonosodott. A szerzetesektől eltanulták ezeket az egyszerű egészségügyi szabályokat és az életmódot a legkülönfélébb körökben s annak kielégítésére elengedhetetlen volt a kolostorkertek minden herbája.
A Pray-kódex egészségügyi szabályaiban 27 növény nevét találjuk: gingiber (gyömbér), reuponticum (rebarbara), agrimonia (apró bojtorján), radix (retek), ruta (ruta), levesticum (léstyán), vetonica (botanika), bibinella (földi tömjén), absincium (fehér üröm), funiculum (édes kömény), lactuca (saláta, középkori nevén kék), sinape (mustár), salvia (zsálya), savina (nehézszagú boróka), apium (zeller), uve (szőlő), caulis (káposzta), malva (mályva) pulegium (csombormenta), clara (skarlát, zsálya), costum (Boldog Anya mentája), mastix (mastix), piper (bors), gariofilum (szegfűszeg), cinnamonum (fahéj), gysopus (izsóp), satureia (csombor).
A felsorolt 27 növényt kell az első magyar gyógynövényjegyzéknek tekintenünk, amelyek – eltekintve a főzeléknövényektől – a kolostorok „gyógyszertárában” nemcsak a szerzeteseknek, hanem mindazoknak rendelkezésére állottak, akik lelkük egészségén kívül testi egészségüket is a szerzetesekre bízták. A jegyzékben több olyan növény nevét is olvassuk, amelyek terméke messze idegenből származott s származik manap is Európába. Ezeket akkoriban arabok közvetítették nyugatra. Ilyen a gyömbér, rebarbara, mastix, bors, a középkori kereskedelem egyik legfontosabb, még értékmérőnek is használt cikke, a szegfűszeg és a fahéj.
A többi azonban a kolostorkertek növénye. Ezek közül 15 már a Capitulare növényei között is megtalálható, mások azonban későbbi szerzeményei a kolostorkertnek, noha ismeretük szintén nagyrészt az ókorra visszavezethető. Új szerzemény az apró bojtorján, botanika, földi tömjén, melyre később Csaba íre néven a magyar mondák között nagy jövő várt, fehér üröm és az izsóp.
A későbbi időkből a magyar kolostorok növényeire nézve legfontosabb forrásaink a XV. század szójegyzéke, a század eleji schlägli szójegyzék (6. kép), amelyet a felsőausztriai Schlägl falu premontrei rendházában találtak és Szamota István 1894-ben tette közzé; valamint a besztercei szószedet, amelyet Besztercenaszód vármegye levéltárában őriznek és Finály Henrik adta ki nyomtatásban. Ezek a jegyzékek, mint említettük, valamely bajor-osztrák származású latin-német szójegyzék átdolgozásai latin-magyarra és mindkettő tankönyvül szolgált az iskolai latin tanításhoz, a középkor legfontosabb iskolai feladatához. A schlägli szójegyzék bővebb, 2140 szót tartalmaz fogalomkörök szerint, tehát didaktikailag elosztva. A növénynevek jegyzéke meglehetősen gazdag, de nem teljesen azonos a kettőben, egyesek a schlägliben, más növénynevek a beszterceiben hiányzanak. A két szójegyzékben együtt körülbelül 200 növény nevét találjuk.
6. kép. Részlet a schlägli, XV. századi latin-magyar szójegyzékből: zapara fiw, zamartuisc, cecla, ezerio fiw, nadal fiw, berwk, hasalo fiw, berwk, zanuth, kek, hagma, foghagma, par, monyaro hagma, repa, kis repa, retek, veres hagma, cauzta, dinnie, vgurcadinne, thwk, geker, torsa, torma, rosa, lilium, viola, nad, rosa viz, sas, lapos sas, haporya, gomba, gilva, zemerchek.
Nagyjából a besztercei szójegyzékkel egykorúak azok a glosszák, amelyeket a római Casanate-könyvtárban őrzött Korvin-kódexben lelt és közölt 1905-ben Schönherr Gyula. Casanate bibornok könyvtárát ma a római állami könyvtárban tartják fenn. A glosszázott Korvin-kódex tartalma a természet három országának termékei és azok alkalmazása az orvosi tudományban. Lexikonszerű összeállítás, amely a tárgyakat betűrendben sorolja fel. Itáliában körülbelül 1937-ben Vencel cseh király számára készült s Prágából került Budára Zsigmond könyvtárába. A glosszák magyar növénynevek, amelyeket Mágocsy-Dietz Sándor fejtett meg. A növényneveken kívül két állatorvosi receptet is írtak Magyarországon a kódexbe, melyek végén következő szavak olvashatók: „Premissa omnia sunt probata per heremitas sancti Pauli”, vagyis hogy az előrebocsátott recepteket kipróbálták szent Pál remetéi. A glosszák két bejegyzőtől származnak, egyik azonos a receptek írójával. A receptek közül az egyik a kökörcsin középkori használatát őrizte meg számunkra, ezzel az első fejezetben foglalkoztunk.
A római Korvin-kódex glosszái több mint 70 növény nevét jelentik, amelyek legnagyobb része azonos az említett szójegyzékek megfelelő növényneveivel, azonban eltérések is mutatkoznak, s olyan neveket is találunk a glosszák közt, amelyek itt először jelennek meg a magyar irodalomban, mint a medvetalp (Acanthus sp.),bazár vagy bazsár (Paeonia) stb.
Ha most egybevetjük a Capitulare növényjegyzékét az első latin-magyar szójegyzékekben és a római glosszákban őrzött növénynevekkel, kiderül, hogy a nem egészen 200 magyar növénynévnek törzse olyan növényeké, amelyek neve már a Capitularéban megtalálható, világos bizonyságául annak, hogy még a XV. században is a kolostorkert növényei volt a törzsállománya a növényismeretnek. Szójegyzékeinket hat századnál hosszabb idő választja el a Capitulare időszakától, mégis a magyar szójegyzékek kerti növényeinek alig-alig nagyobb a száma, mint a 89 kerti növényről rendelkező Capitulare flórájában.
Az alábbi táblázat részletekben is feltárja a Capitulare és a XV. század latin-magyar szójegyzékeinek nagyfokú növénytani párhuzamát. A zárójelben foglalt nevek a Korvin-kódex glosszái közül valók.
| Capitulare | Latin-magyar szójegyzékek | Modern név |
| 1. lilium | lilium: lilium | Lilium candidum |
| 2. rosa | rosa: rosa | Rosa centifolia |
| 3. fenigraceum | (iva: gewregpaffywe) | Trigonella foenum graecum |
| 4. costus | (herba sancte Marie: Bódog anya mentaya) | Chrysanthemum balsamita |
| 5. salvia | saluia | Salvia officinalis |
| 6. ruta | ruta | Ruta hortensis |
| 7. abrotanum | ritimenium: feier irem | Artemisia abrotanum |
| 8. cucumer | cucumer: vgurca | Cucumis sativus |
| 9. pepeo | pepo: dinne | Cucumis melo |
| 10. cucurbita | cucurbita: thewk | Lagenaria vulgaris |
| 11. fasiolus | – | Vigna catjang |
| 12. ciminum | comenum: kemen | Cuminum cyminum |
| 13. rosmarinus | – | Rosmarinus officinalis |
| 15. cicer italicum | cicerpisum: chicherborso | Cicer arietinum |
| 16. squilla | – | Urginea maritima |
| 17. gladiola | – | Iris germanica |
| 18. dragantea | piretum: tarkon | Artemisia dracunculus |
| 19. anesum | (anesium: anis) | Pimpinella anisum |
| 20. coloquentida | – | Colocynthis vulgaris |
| 21. solsequa | solyuum: kathang | Cichorium intybus |
| 23. silum | siler: menta | Laserpitium siler |
| 24. lactuca | lactuca: kek | Lactuca sativa |
| 25. git | (carm: borskemin) | Nigella sativa |
| 26. eruca alba | – | Eruca sativa |
| 27. nasturtium | nasturcium: torma | Lepidium sativum |
| 28. parduna | draga: baytoryan | Arctium lappa |
| 29. puledium | pellegium: kakufiw | Mentha pulegium |
| 30. olisatum | – | Smyrnium olusatrum |
| 31. petresilinum | petrosolum: petrosolum | Petroselinum hortense |
| 32. apium | – | Apium graveolens |
| 33. levisticum | leusticum | Levisticum officinale |
| 34. savina | – | Juniperus sabina |
| 35. anetum | coaltum: capor | Anethum graveolens |
| 36. fenicolum | fenicillinum: kemen | Foeniculum vulgare |
| 37. intuba | – | Cichorium endivia |
| 38. diptamnus | paliurus: ezeriofiw | Dictamnus albus |
| 39. sinape | (synapum: mustar) | Brassica nigra |
| 40. satureia | saturnea: chombor | Satureia hortensis |
| 41. sisimbrium | – | Menthy crispa |
| 42. menta | menta: menta | Mentha aquatica |
| 43. mentastrum | – | Mentha silvestris |
| 44. tanarita | dancena: varadic | Chrysanthemum vulgare |
| 45. nepta | carpana: menta | Nepeta cataria |
| 46. febrefugia | – | Chrysanthemum parthenium |
| 47. papaver | papauver: mak | Papaver somniferum |
| 48. beta | bleta: cecla | Beta vulgaris |
| 50. ibischa | subremus: mazala | Althaea officinalis |
| 51. malva | solesquum: apro malva | Malva silvestris |
| 52. carnita | – | Daucus carota |
| 53. pastenaca | pastinaica | Pastinaca sativa |
| 54. adripia | atriplex: ister | Atriplex hortense |
| 55. blida | bileda: labda | Amarantus blitum |
| 57. caulis | caulis: cauzta | Brassica oleracea |
| 58. unio | cepe: hagma | Allium fistulosum |
| 59. britla | – | Allium schoenoprasum |
| 60. porrum | porrum: par | Allium porrum |
| 61. radix | raphanus: retek | Raphanus sativus |
| 62. ascalonica | ascola: monyaro hagma | Allium ascalonicum |
| 63. cepa | cibulus: veres hagma | Allium cepa |
| 64. alium | aleum: foghagma | Allium sativum |
| 65. warentia | – | Rubia tinctorum |
| 66. cardo | – | Cynara scolymus |
| 67. faba major | fabum: bab | Vicia faba |
| 68. pisus maurisicus | citrulus: bagolborsó | Vicia narbonensis |
| 69. coriandrum | (coriandrum: zobragbors) | Coriandrum sativum |
| 70. cerfolium | – | Anthriscus cerefolium |
| 71. lacterida | eleborus: zektete fix | Euphorbia lathyris |
| 72. sclareia | – | Salvia sclarea |
| 73. Jovis barba | – | Sempervivum tectorum |
| 74. pomarii diversi generis | pomum: alma | Malus pumila |
| 75. pirarii diversi generis | pirus: keruelfa | Pirus sativa |
| 76. prunarii diversi generis | prunus: ziluafa | Prymus domestica |
| 77. sorbarii | sorbellus: berkenefa | Sorbus domestica |
| 78. mespilarii | nespula: nespulafa | Mespilus germanica |
| 79. castaneani | castanea: gestenie | Castanea sativa |
| 80. persicarii diversi generis | persicus: barzcfa | Prunus persica |
| 81. coloniarii | eoctaneum: bisalma | Cydonia oblonga |
| 82. avellanarii | auellanus: maniarofa | Corylus avellana |
| 83. amandalarii | amigdalus: mondolafa | Prunus communis |
| 84. morarii | morus: szeder | Morus nigra |
| 85. laurus | laurus: borostyanfa | Laurus nobilis |
| 87. ficus | ficus: fige | Ficus carica |
| 88. nucarii | nux: dio | Juglans regia |
| 89. ceresarii diversi | cerasius: cheresinefa | Prumus avium |
| generis | merosius: megfa | Prunus cerasus |
Ebből az összehasonlító táblázatból kiderül, hogy a Capitulare 89 növényéből vagy 60 azonosítható a XV. század latin-magyar szójegyzékeinek növényneveivel. Az egybevetés természetesen csak hozzávetőleges értékű és az eltéréseknek könnyű magyarázatát adni. Hogy a latin-magyar jegyzékekben a fagy iránt különösebben érzékeny növények nevei jórészt hiányzanak, könnyen érthető, mert a XV. században még nem használták Magyarországon a virágcserepet és virágvedret. Némely a Capituláréban szereplő mediterrán növény neve Középeurópában korán más növényre ruháztatott vagy a növényt más növénnyel helyettesítették. Magyarországon feltünő ebben a tekintetben a kerti zsáza és a torma helyettesítő szerepe. A torma ismeretét, mint erről szó volt, a magyarság keletről hozta magával a szlávág és a germánság is keletről kapta. Ugyanakkor nyugaton és délen a Lepidium sativum szolgált olyan feladatokra, mint keleten a torma. Ezért a magyar botanikai irodalomban a torma neve már korán megjelenik, a zsázsáé csak később, a XV. században. Eleinte mind a tormának, mind a zsázsának levelét és gyökerét is használták, később a tormának csak a gyökere, a zsázsának csak a levele került a konyhára. Mindenesetre tény, hogy a zsázsa a magyarság körében sohasem lett népies növény, aminek az is oka, hogy nem a kontinentális klima alá való. A Capitulare pinus-a mediterrán mandolafenyő, a pinea. A középeurópai szójegyzékekben szintén már nagyon korán megjelenik ez a szó, ámde természetesen a középeurópai fenyőket jelenti, ezért olvassuk a magyar középkori szójegyzékekben is: pinus, zurukfa: pix, zuruk.
Még a fentieken kívül is figyelembe kell venni egyetmást. Így különösen azt, hogy a latin-magyar szójegyzékek növénynevei nagyrészt nem annyira növényfajok, mint inkább növénycsoportok nevei, ellenben a Capitulare nevei kétségtelenül szűkebb értelműek, növényfajok nevei. Különösen vonatkozik ez két névre: a köményre és a mentára. A comenum, kemen a latin szó alapján a Capitulare ciminum-ával azonosítható, de a magyar kömény már akkor is jelentette a középeurópai Carum carvi köményt is. Mentának a középkorban és még sokáig azután is sokféle, rendszertanilag egészen különböző erősillatú növényt neveztek. Például még Melius is ezt írja: „Az házi ménta: egyik az hedyosmus görögül, az az gyönyörűséges illatú. Ez egyik a Bódog Asszony Méntája, a másik a fodorménta, harmadik a veres ménta, fekete és vizi ménta. A fodorménta jobb mindeniknél.” A szójegyzék magyar neveinek ennél a botanikai kiműveletlenségénél fogva elmondhatjuk, hogy tulajdonképen nemcsak 60, hanem ennél nagyobb számú az a Magyarországon is elterjedt középkori kolostorkerti növény, amely már a Capitularében kimutatható.
A kolostorkerti növények négy csoportba osztályozhatók. A Capitulare elején találjuk a középkor két virágát, amelyekről a következő fejezetben külön lesz szó. Végén olvassuk a gyümölcsfák neveit. A többi közül könnyű kiválogatni a zöldség- és főzeléknövényeket. A maradék a herbák, amelyekről a herba-kertet herbarium-nak nevezték a kolostorban (7. kép).
A középkori herba névnek emlékét ma legjobban a herbatea őrzi, amely a régi európai teákat különbözteti a kinai teáktól. A herbákat ma gyógynövényekknek nevezzük, hajdan azonban a fűszernövények is ez alá a név alá tartoztak. Ennek magyarázata szorosan összefügg a középkori virágkultusz alapjaival.
A herbák ugyanis, kivált a középkorban, csupa erősillatú növény. Az illat akkor legfontosabb ismertető jele volt a növény gyógyító tulajdonságának, erejének. A kolostorkert herbáinak ősi törzsállománya a legerősebb illatú mediterrán növények, különösen az ajakosak, fészkesek és az ernyősök családjának fajai. ezek a növények illóolajaik kellemessége és üdítő hatása folytán váltak az ember jóbarátaivá a növényvilágban és a legerősebbeket tekintették a leghatékonyabbaknak. A középkori ember a maga együgyűségében a növényt az orrával vizsgálta, miként a földet a nyelvével.
A herbák azért lettek nagyon becsesek a szemében, mert erősillatúak voltak s így erős gyógyító hatásokat tulajdonítottak nekik. S a herbák éppen illatuknál fogva bizonyos átmenetnek teknithetők s a virág felé, a középkori herbakultusz az egyik első lépcső a virágkultuszhoz. Ez a magyarázata annak, hogy mai napig is gyakran találhatunk a virágos kertekben olyan növényeket, amelyek a középkorban a kolostorkert legfontosabb herbái, gyógynövényei voltak és ez a magyarázata annak, hogy a parasztkertekben, ahol még ma is élő valóság az együgyű herbakultusz, amelyeknek gazdái ma is az orrukkal becsülik a virágot, az újabb, tarka virágok között gyakran ráakadunk a régi herbákra.
Nem hiányoztak a herbák szinte a legújabb időkig az úri kertekben sem. A középkor későbbi századaiban, a lovagkorban, viszontlátjuk ezeket az erősillatú növényeket a várkertekben, bár itt már elkülönültek a díszesebb virágoktól és a háttérben kellett meghúzódniuk. De a botanikai irodalomban nemcsak a középkorban, hanem még a renaissance idején is a főszerepet játszák s bár a XV. század legjellemzőbb botanikai munkái, a Hortus sanitatis-ok után a XVI. században a fűveskönyvek némi haladást jelentenek a növényismeretben, a herbakultusztól sohasem szakadhattak el. A barokk kor között, ennek következtében például a mi Pozsonyi kertünkben is a herbák már a második részbe, a veteményes kertről szólóba kerültek, de miként a barokk díszkertekben sem tünt el nyomtalanul a középkori herbák emléke, azonképen a Pozsonyi kert-ben is előkerül a virágokról szóló részben a rozmaring és a majoránna, a két legkedveltebb koszorú-növény, és a veteményes kert herbái közül nem egyről azt olvassuk, hogy vele az ágyak szélét ékesítik.
Ilyen utalásokban több mai kerti dísznövény szereplésének találjuk ősi kezdetét és magyarázatát. Például a kolostorkert herbái között fontos helyet foglalt el a skarlát zsálya (Salvis sclarea), amely azonban nemcsak erős illatával ötlik az ember szemébe, hanem színpompájával is, nevét is rikító vörös színéről kapta. Pártája kékes, alsó ajka sárga, virágzatát feltünővé teszik a pirosló vagy ibolyás murvák. A középkori várkertekben ennek megfelelően már úri virággá, dísznövénnyé lépett elő s a virágos kertben kaptot helyet. Később, mikor megindult a külföldi növények áradata a kertekbe, újabb és újabb, élénkebbnél-élénkebb színű „skarlát” zsályák kerültek melléje versenytársként, majd annyira kiszorították a középeurópai kertekből is, hogy hírmondó is alig akad belőle. Helyette most mexikói és délamerikai fajok vöröslenek kertjeinkben, főként a Salvia splendens.
Ez és más alább elmondandó példák bizonyítják, hogy a kolostorkert herbáinak éppen a díszkertészet, a virágkultusz terén milyen fontos szerep jutott s kétségtelen, hogy az alapot ezekben kell keresnünk. Nem egészen összefüggéstelenül, nem véletlen folytán kerültek még az úri díszkertekbe sem az újabb idők exotikus virágai, hanem mint a kolostorkerti növények, kivált a herbák díszesebb és pompásabb pótlásai. Aki azonban ismeri a virágok történetét, tudja, hogy nincs a legmodernebb díszkertnek, a legragyogóbb virágkereskedésnek sem olyan növénye, amelynek ne lett volna valamilyen előde az egyszerű kolostorkertben. A parasztkert és az úrikert között napjainkban látszólag olyan nagy az eltérés, mintha más és más világból erednének. De a kolostorkert olyan kapocs közöttük, amelyből mindkettő származik, csak a parasztkertben ma is gyakran szerénykedik a kolostorkert ősi növénye, herbája, az úrikertben pedig már díszesebb helyettesei pompáznak s az igénytelen ősszukkulenst, a falusi nádfedélen őrzött Jupiter szakállát, mai nevén kövi rózsát, a „százéves” áloé, az Agavé americana szégyeníti meg hatalmas méreteivel.
Hogy az európai parasztkertek a középkori kolostorkert közvetlen folytatásai, arra Anton Kertner, a botanika magyarországi történetében is nevezetes szerepet játszó, osztrák botanikus már 1855-ben felhívta a figyelmet. Hogy jutott a sok kolostorkerti régibb és újabb növény a parasztkertbe? Az úrikertek őse, a lovagkori várkert legtöbb esetben szerzetesek közvetlen, vagy legalább közvetett felügyelete alatt állott, tehát egészen természetes, hogy a kolostorkert folytatása, és a középkorban még alig gyarapodott néhány növénnyel. A parasztkertekben a herbák ismeretét sokáig szintén a szerzetesek tartották ébren. Különösen nagy szerep jutott ilyen tekintetben a kolduló barátoknak. Veszelszki Antal írja a lómentáról 1798-ban: „Sárgaság ellen pedig kész orvosság: tudják ezt a Maróthi lakosok, akiket erre egy kolduló barát tanított meg. Erre a végre a lómentát lábasban mindaddig lassú széntűzön fedő alatt párolgatják, míg a levét jól elfövi, osztán két ruha között a gyomor fejére, de legjobb a köldök völgyére kötni. Probatum is Maroth.” Tehát még a XVIII. században is a kolduló barát terjesztette néhol a ma népiesnek mondott gyógyszer-receptet s bizonyára a gyógynövények magvait is. Az olejkárok, a barokk kor házaló gyógyszerárusai a felvidéki jezsuiták gyógyszertáraiból szerezték be a gyógyszereket, a jezsuiták pedig amit lehetett, a maguk kolostorkertjében termeltek. A protestantizmus sem tért el ebben a katolikus vidékektől. A protestáns lelkész hozzáforduló hívének a német Kräuterbuch-ból szedte össze a gyógításra használt receptet és Gulyás Pál kétségtelenül helyes nyomon jár, mikor Mélius Herbariumá-nak eredetét ilyesmiben keresi. De a XVI. század fűveskönyvei egyenes folytatásai a kolostorkerti kulturán alapuló Hortus sanitatis-oknak s így természetes, hogy a parasztkertekben protestáns vidékeken is viszontlátjuk a kolostorkerti ősi herbákat.
A herbákkal még a falusi temetőkben is gyakran találkozunk, a szegénység ma is gyakran ősi kolostorkerti növényeket ültet a sírokra, vagy a kereszt vagy fejfa mellé. Ennek természetesen szintén a primitiv herbakultuszban találjuk magyarázatát. Alább az Isten fájáról szóló sorokban ezzel részletesebben foglalkozunk. Magyarországon is nagyon jellegzetes a falusi temetők herbaflórája. Erről mindenki meggyőződhet, aki a falusi temetőkben sétálgat. Hogy a nagyváros hatása sem ölheti ki egészen a nép ragaszkodását a kolostorkert ősi herbáihoz, bizonyítja, hogy Budapest közvetlen környékének falvaiban is mindenütt találunk a házikertekben és a temetőkben régi emlékű herbákat. Alábbi táblázat mutatja, mit találtam 1931 augusztusában a főváros környékén fekvő 12 faluban a házikertekben és temetőkben. A karika a házikertben, a csillag a temetőben látott növényt jelzi. A csombort a házikertben nem jegyeztem, mert mindenhol látható a házikertekben.
Kolostorkerti herbákat tehát minden magyarországi falusi temetőben találunk, ahol a virágkultusz bevonult a temetőkbe. Ez ugyan még ma sem mondható egészen általánosnak, sok helyen még napjainkban is gyümölcsösnek és kaszálónak tartják, kívált a régi temetőt. Ez középkori hagyomány. A szentgalleni aptáság a IX. század első negyedéből származó, valószínűleg valamely délvidéki táj számára készült, kolostori tervrajzot őriz, amely a sírokat a gyümölcsöskertben helyezi el (8. kép).
8. kép. Szent Gallen kolostorában talált IX. századi, déli vidékre készült kolostorkert alaprajza, jobboldalt a gyümölcsfákkal ültetett temető, baloldalt herbarium. (H. Fischer nyomán).
Magyarországon is a temetőkről szóló irodalom bizonyítja, hogy a középkor még nem ismerte a temetői virágkultuszt, ebben az irodalomban sok szó esik címerkőről, posztóról, a koporsóra szegezett címerekről, de virágról egy sem. A nevezett községekben nagyon városiasan virágos Dunakeszi temetője, ellenben Szentendrének mindhárom temetőjében sok a virágtalan sír, bizonyára a rác lakosság körében élő bizánci hagyományok következtében, Szigetmonostor két temetőjében a régi részek valóságos akácliget s bizony nemcsak az akácok alatt, hanem a fátlan új részeken is vajmi kevés a virág. Pedig ugyanakkor a házikertekben minden falusi virágot megtalálunk. De Magyarországon csak a XVIII. század vége felé kezdett a virágkultusz a falusi temetőkbe bevonulni s úgy látszik, még ma sem ért el mindenikbe.
A felsorolt 12 község bizonyítja, hogy a kolostorkerti növények elterjedése független a nemzetiségektől, Törökbálint, Üröm, Solymár, Békásmegyer sváb lakossága éppen úgy őrzi a herbákat, mint Nógrád tótsága és Jászárokszállás meg Szigetmonsotor magyarsága. Mindenesetre a legfeltünőbb a solymári temető öreg sírjainak nehézszagú boróka, középkori néven sabina dísze. Ez olyan jelenség a temetőben, amely egyenesen a Capitulare sabiná-ját juttatja eszünkbe. A régi magyarok is ismerték, Veszelszki azt mondja: „a nép között Boldog Asszony ága”. Nagyon valószínű, hogy Solymár népe egyenesen németországi hazájából hozta magával. Az újabb sírokról azonban már hináyzik.
Általában megállapítható, hogy az újabb sírokon már sokkal ritább a középkori kolostorkerti herbahagyaték. A magyarországi temetőkben leggyakoribb még a varádics, Isten fája és a csombor. Ha adatainkat összehasonlítjuk Hans Scherzer középeurópai adataival, aki sok német falusikert és temető virágflóráját közölte, hasonló jelenség ötlik a szemünkbe. Tehát nem valamely magyarországi, hanem általános európai átalakulást látunk a temetők virágflórájában. A magyarázat kézenfekvő. Az elvárosiasodás kiöli a régi hagyományokat, a modern gyógyszerek fölöslegessé teszik a régi herbákat. Egyedül a csombor dacol a modern időkkel, ez ugyanis ma már nem gyógyszer, hanem fűszer, minélfogva minden falusi házikertben szaporítják s mint a hajdan nagytekintélyű herbák utolsó hírmondója ma is gyakran kijut a sírokra.
A tótság herbáiról nagyon részletes közlést köszönünk Holuby József botanikusnak 1875-ből. Ebből azt látjuk, hogy a tótság herbáinak is a régi kolostorkerti gyógynövények a törzsállománya. Holuby jegyzékében sorra viszontlátjuk a már ismert herbákat, amelyek közül álljanak itt (magyar nevükön) a következők: varádics, fehér üröm, menta, zsálya, majoranna, kakukfű, méhfű, rozmaring, izsop, lavandula, botanika, kömény, zeller, petrezselyem, édes kömény, léstyán, kapor, turbolya, kövi rózsa, torma, mályva, fehér mályva, ruta, apró bojtorján. Ha pedig elolvassuk, miként és milyen betegségek ellen használja a tótság a maga herbáit, kiderül, hogy receptjei semmiben sem különböznek a németség és a magyarság körében elterjedt receptektől, tehát a tótság körében éppen úgy a kolostorok terjesztették el a herbákat és használatukat, a tót parasztekrt éppen úgy a középkori kolostorkert maradványa, mint a német és a magyar.
A temető kétségtelenül utolsó menedéke a középkori kolostori herbáknak. De mindenesetre mégis feltünő, hogy kerültek ezek a növények a temetőbe. Ezzel a kérdéssel tudomásom szerint eddig senki sem foglalkozott, holott ez a jelenség nagyon mélyen belevilágít a mult században sokat hangoztatott népies botanikai ismeretek világába. Nem egészen ok és cél nélkül kerültek ugyanis a herbák a temetőben a sírokra. Nemcsak pusztán díszítésre szolgálnak, hanem ott határozott feladatot töltenek be. Erre nézve érdekes felvilágosítással szolgál az Isten fájának története, amellyel itt éppen ezért részletesebben akarunk foglalkozni.
Az Isten fája, amelynek nevéből Huszka József olyan szerencsétlenül akarta levezetni a „turáni magyar ornamentika” palmettáját, mediterrán, ürömféle növény, mai tudományos neve Artemisia abrotanum. Az ókori botanika abrotonon néven ismerte és már a görög fűvészek használták gyógyszernek. Dioskurides ezt írja róla: „Aki az abrotonon magját főzve, vagy nyersen is vízben eldörzsölve, issza, azt megsegíti lélekzési nehézség, belső törés, görcsök, derékfájás, nehéz vizelés és a hószám elmaradása ellen. Borban véve, halálos mérgek ellenmérge. Olajjal kenőcs a hideglelés ellen. Mint alom és füstölő meggyujtva, elűzi a kígyókat, borban véve harapásuk ellen is megsegít. Különösen jó a hatása pók és skorpió csipése ellen; szemgyuladásnak a gyógyszere, ha főtt birssel vagy kenyérrel rakják a szemre. Finom árpakásával főzve eloszlatja a daganatokat, az íriszolaj készítéséhez is használják.” Plinius körülbelül ugyanezt írja az abrotanumról, de végül még hozzátesz valamit: „Aki az abrotanum ágát párnája alá teszi, azt szerelemre ingerli és a fű a leghatásosabb eszköz mindenféle olyan varázslat ellen, amely a szerelmet akadályozza.”
Mint a rómaiak fontos herbája, bejutott a kolostorkertbe is és a Capitulare növényei között is megtaláljuk régi nevét. Miként az ókorban, azonképen és nem ókori hatás nélkül, a középkorban is nemcsak gyógyszer, hanem fontos varázszser is volt. Így keletkezett a Középeurópa keleti felében elterjedt Isten fája neve is. Ugyanis a latinhoz közelebb álló román nyelvekben az eredeti abrotonon, vagy latinos alakja, az abrotanum módosulatai terjedtek el nemzeti neveként, a német, szláv és magyar nyelvterületeken azonban lefordították az abrotonon-t és így nevezték el a félcserjés növény ágát Isten fájának. Németben Gotteshölzl, néhol Herrgottshölzl, lengyelül Boze drzewko, oroszul Boshje djerewo, hasonlóképen a többi szláv nyelvben.
A középkori és a későbbi botanikai irodalomban többnyire Dioskurides nyomán írták meg orvosi hasznait. Magyarban a schlägli és a besztercei szójegyzékben még ritimenium, feier irem néven találjuk, legalábbis erre vall, hogy a ritimenium bizonyára az abrotanum elrontása, továbbá, hogy a többi ürmöt más néven külön találjuk, a ma fehér ürömnek nevezett absynthium-ot is, amely a schlägli jegyzékben egyszerűen üröm. Az Isten fája név először a Casanate-könyvtár Körvin-kódexében bukkant fel: aprotanum, Isten faya. Így ismerik az abrotanum-ot a XVI. század szójegyzékei és Melius Juhász Péter is, aki a német fűveskönyvek nyomán ezt írja róla: „Az Isten fájának ha magostól az ágait borba vagy vízbe főzöd, mézzel ölgited, háromszor vagy négyszer iszod egy nap, igen jó fulladástól, szakadástól, görcstől; zsugorodott inakat, tagokat, farzsábásokat gyógyít, vizelletet indít. Midnenféle hasfájást, csömört meggyógyít. Az Isten faya füsti kigyót, mérges állatot elüz, vize pedig póknak, skorpiónak, kigyónak harapását meggyógítja.” Így jutott el Dioskurides abrotonon-receptje a magyar nyomtatott irodalomba is hosszú közvetítéssel.
A hosszú használat ideje alatt újabb és újabb módját is kitalálták az Isten fája értékesítésének. Később már nagyobb mértékben eltérnek az abrotonon-receptek a Dioskurides adta mintától. Így például Lippay Pozsonyi kert-jében ezt olvassuk: „Abrotanum, Isten fája. Ágas-bogasan nő, az ágai mint a vékony vesszőcskék, akik rakva vannak vékony levelekkel. Ezt jobb gyökéren egymástul elszaggatván ültetni, hogy sem mint magul vetni. A táblákban szélrül ültessék s ékesíti; meg is nyirhetni. Középszerű földet és eget kíván. Igen jó szaga van, csakhogy nehéz valamennyire. Nem étekbe vagy salátának való, mert elvesztegeti gyomrát embernek, hanem orvosságnak s patikában. Ha kinek torka fáj belől, vegyen Isten fáját, zsályát, egy kevés rutát, kevés timsót, főzze meg friss vízben jól, szűrje ruhán által, avval a vizzel korogtatva, mossa meg gyakran a torkát. Ismét: ennek magvából egy korona arany nehezéknyit vévén, azután egynehány levelecskéjét s egy diót, hozzá fehér bort, bolus armenust: törjék meg, szűrjék által, igya meg a beteg; hatalmas főorvosság a pestis és mindennemű méreg ellen.”
Hogy ilyen nagyszerű növény a népies varázslatban sem vesztette hitelét az ókor óta, magyarázatra alig szorul. Az alapot ehhez szintén a régi Dioskurides-féle recept szolgáltatta, amelyben az Isten fája mint füstölő is szerephez jutott. A füstölő fűvek között ma is első és Ausztriában Mária mennybemenetelének napján bokrétát kötnek az Isten fájából, varádicsból és más ilatos fűvekből és karácsonykor meggyújtják az istállóban, hogy füstje elűzze a gonosz szellemeket. Ez a szokás máshová is elterjedt s fenntartja az Isten fájának erejébe vetett hitet ott is, ahol különben már nem használják orvosságnak.
Érdekes módosulata él az Isten fájával űzött varázslatnak Tolna vármegyében Sárköz község református vallású lakosságában. Erről Kovách Aladár közölt tudósítást 1904-ben. Sárköz népe ma is gyakran ülteti az Isten fáját a házikertben és a temetőben a sírokra. A szobákban is többnyire az ajtó mellett lóg egy-egy Isten fája. De a füstölésről már senki sem tud, vagy pedig olyan titokban végzi, hogy nem jut a népélet kutatójának tudomására. Ellenben ma is a legfőbb varázsűző, erőt adó növény. „Érdekes az Isten fájához kötött balhit, – írja Kovách Aladár – mely szerint annak bátorító tulajdonsága van s a félelem ellen hathatós bűvszer. Ez már a nők és anyák titka. Mikor a fiú vagy leánygyermek az iskolai vizsgára megy, leszakítanak egy zöld ágacskát és a gyermek az ingén belül keblén hordja: bátran tud feledni a vizsgán; a menyasszonynak, mikor esketőre megy, az öreg szüle egy ágat ád, hogy keblébe tegyed: bátor lesz ha a szentegyházba megy és a tiszteletes meg a násznép előtt elmondja a holtomiglan-holtáiglant. A nők, az öreg szülék törvénybe menéskor egy zöld vagy télen száraz ágat keblübke dugnak, hogy a törvény előtt eszüknél maradva, bátran tudjanak beszélni. Ezen kívül az élet bármily eseményénél, hol bátorságra van szükség, az Isten fája mindig hathatós.”
Íme, ez a magyarázata annak, hogy az Isten fája és a többi kolostorkerti herba még ma sem veszett ki a parasztkertekből és a temetőkben még ma is diszíti a sírokat. Mindezek az illatos fűvek az erőt képviselik mindenféle rontás és varázslat ellen s bár a legújabb időkben ez a babona talán már sok helyen kiveszett, mégis a varádics és az Isten fája, de legalább a csombor még óvja a halottak nyugalmát is.
Az Alföldön kevésbbé ültetik az ősi Isten fáját, hanem újabban inkább az Artemisia annua terjed a kertekben, mint a régi abrotanum helyettese, amely mint egyéves és keleti növény könnyen el is vadul. Érdekes, hogy ezt újabban a zsidók kapták fel s Buday József ezt írja 1913-ban: „Az orthodox izraeliták sátoros ünnepeiken szeretik ez illatos növénnyel befedni sátraiakt s e célból tenyésztik is. Valószínűleg ezek révén terjedt és terjed országszerte.” Ámde Löw Immánuel munkájában hiába keressük ezt az ürmöt a zsidók ősi növényei között, nem ők hozták magukkal, hanem mint az ősi Isten fájának helyettese terjedt el s valószínűleg a lengyelek nyomán használják a zsidók, eredete tehát az Isten fája címszó alá tartozik.
Különben nemcsak a parasztkertekben és falusi temetőkben él az Isten fájának hagyománya, hanem a városi díszkertekben és a legdíszesebb fővárosi temetőkben is. Csakhogy ott már a kertet diszítő kertész nem emlegeti a régi nevet, hanem cipusfű néven ismeri azt a növényt, amely tulajdonképen itt nem más, mint az Isten fájának helyettese. A régiek kétféle Isten fáját különböztettek meg: hímet és nőt. A XVI. század botanikusai sokat törték rajta a fejüket, melyik lehet az egyik, melyik a másik, míg végül a franciák tudós fűvésze megállapította, hogy az egyik az Artemisia abrotanum, a másik pedig az a növény, amelyet akkor chamaecyparissus néven ismertek, manapság pedig ciprusfű (Santolina chamaecyparissus) a neve. Szürke, fűszeres illatú, mediterrán félcserje, amely testvérfajával, a zöld Santolina pinnatá-val gyakori a temetőkben és a kertekben, mint szegélynövény. Nagy elterjedését kétségtelenül annak köszöni, hogy az ősi Isten fájának helyettese. A fűveskönyvek többnyire azt írják róla: haszna mint az Isten fájának. Ezért vettem fel a fentebb közölt táblázatba is ezt a két növényt, Isten fájának e két helyettesét. Látjuk, sok falusi temetőben helyettesíti az ürömféle Isten fáját. Magyarban ciprusfű a nevük s Lukács Martini Koszorú-jának magyar fordítása 1591-ben a német minta nyomán már érdekes képet is közöl a ciprusfűről: virágzó ágait többnyílású vázában (9. kép).
9. kép. A ciprusfű (Santolina chamaecyparissus) képe Martini Koszorú-jának magyar fordításában.
Azonban ne álljunk meg az Isten fája példája mellett, amely a kertekben és a temetőkben, tehát aránylag mégis a civilizáció telepein követi az embert a kolostorkert emlékeképen. A pusztába is eljutott a kolostorkert követe s még a Hortobágyon is figyelmeztet, hogy a magyarság élő virágkultusza a kolostorkert hagyománya. Mikor évtizedekkel ezelőtt a Hortobágyon botanizálgattam, egyik utamon meglepetve láttam a kövi rózsát valamelyik hortobágyi épület fedelén. Később a Capitulare sorait olvasván, szemembe ötlöttek ezek a szavak: et ille hortulanus habeat super domum suam Jovis barbam. Jupiter szakálla a Hortobágyon!
A Capitulare barba Jovis-a a ma Sempervivum tectorum néven ismert növény, magyar nevén kövi rózsa, vagy fülfű. Tudományos Sempervivum neve ókori eredetű. Dioskurides és Plinius is már ezen a néven ismerik, bár más latin nevét is feljegyezték. Plinius azt írja róla, hogy falakon, kerítéseken, háztetőkön nő, szára csucsáig leveles, levelei pozsgásak, gyökere nem használatos. Annál szívesebben használták, sőt használják még ma is kövér leveleit s használatát fülfű, fülbeeresztőfű, fülbefacsarófű nevei is elárulják. Abból, hogy szikla helyett a házak tetején tartják már ősidőktől kezdve, különös erejére következtettek a varázslatban bízó emberek, azt hirdették róla, hogy megvédi a házat a villám ellen. Mivel pedig a villámnak Jupiter az istene, Jupiter növényévé lett; a németek újabban ezen a nyomon Donár növényévé avatták. Ez magyarázza Jovis barba és Donnerbart, a magyarban mennydörgőfű neveit.
Milyen messze esett a hortobágyi csikós térben és időben Jámbor Lajos királyi rendeletétől s mégis mintha az ő szavának engedelmeskednék, mikor honnan-honnan nem előkeríti a kövi rózsát és elülteti a puszta közepén magánosan emelkedő ház nádfedelére. Új hitet, új kultuszt hirdet ott ez a növény, miként az Isten fája és a többi kolostorkerti herba a házikertben és a temetőben. Azt hirdetik, hogy a magyarság a középkorban meghódolt a növénykultusznak, a multra bízta a pogány barbár állatkultuszt és erejét, boldogságát a növénykultusztól várja.
)
