A honfoglaló magyarok
A honfoglaló magyarok
Ha a honfoglaló magyarok mindennapjaira vagyunk kíváncsiak, elsősorban a régészeti kutatásokat kell figyelembe venni, mivel a sírok elhelyezése és leletei sok mindent elárulhatnak. A temetők feltárásából érdekes kép bontakozik ki. A sírok egy vagy több sorban helyezkednek el, középre temették a legelőkelőbb férfit, tőle balra csak férfiakat, jobbra pedig kizárólag csak nőket. Más esetben a középső sírhely két oldalán házastársakat temettek egymás mellé. Az így rekonstruált apajogú családot a vérségi kötelék mellett a vagyonközösség és a gazdálkodás kötötte össze. Egyéb régészeti leletekből még arra is lehet következtetni, hogy a honfoglaló társadalomban megtalálható volt a maihoz hasonló családszerkezet. Ez a szülőket, a nem házas fiúkat és a hajadon lányokat fogta össze. A család első emberének az apát tekintették, aki korlátlan hatalommal rendelkezett, hiszen övé volt a család megélhetését biztosító vagyon. A törzsi és nemzetségi vezetők több feleséget is tartottak, ami nem volt olcsó mulatság, mert a lány "értékét" meg kellett fizetni. A perzsa Gardízi beszámolója szerint értékes prémeket, állatokat és fegyvereket kértek a lány vételára (kalim) fejében. Aki pedig nem tudta kifizetni, annak maradt a leányrablás, vagy a családok megegyeztek leányaik kicserélésében.
A felnőtt fiúk részt kérhettek a vagyonból, elköltözhettek, s önálló életet kezdhettek. Kivéve a legkisebb fiút, aki keleti szokás szerint apja szálláshelyén maradt, és örökölte annak vagyonrészét. Ennek a szétköltözésnek a mondai megfelelője a Csodaszarvas legendája, amikor Ménrót fiai, Hunor és Magyar, külön sátorba költöznek. Minél rangosabb volt egy család, annál kisebb közösségben élt. A gazdag családok lakóhelyén dolgozó szolgacsaládok a társadalom legalsó rétegéhez tartoztak. A házi szolgákat haláluk után uruk mellé temették, hogy továbbra is gazdáik mellett maradjanak.
A köznépi temetők feltárása bebizonyította, hogy csekélyebb vagyonuk miatt az ide tartozók nem tudtak szétköltözni, nem váltak szét kisebb családokra, hanem nagyobb csoportokba tömörültek.
A honfoglaló magyarok társadalma tehát a 10. században már több csoportra különült. A vagyonos családokra, a szolgálatukban álló köznépre, a saját közösségeikben élő köznépre, és a szolgákra. Nem véletlen, hogy I. (Szent) István (1000-1038) törvényei az ezredforduló után hasonló állapotot tükröznek. A társadalom két alapvető részből állt: szabadok és rabszolgák. A szabadokon belül ugyan nincs még jogi különbség, de vagyoni helyzetük alapján erős rétegződés mutatható ki. Az István-kori társadalomszerkezet kialakulásának alapjait a honfoglalás idején kereshetjük.
A 10. századi magyar társadalmat a legmagasabb szinten a törzs fogta össze. Eredetileg hét törzset ismerünk, ennek emlékét őrzi a "hétmagyar" név, a "hetedhét ország", a "hét ágra szóló" kifejezések. A törzsszövetség élén a fejedelem állt, a mohamedán források is megemlítik, hogy az etelközi magyaroknak két vezetőjük volt. Főfejedelmük a kende vagy kündü. A Kazár Kaganátusból ismert méltóság arra utal, hogy egykor a türk-kazár uralkodók egyik bizalmasukat állították a magyar törzsek élére. A kendét vallásos tisztelet illette. A hadsereg irányítása a gyula feladata volt. A kazár mintájú kettős fejedelemség a honfoglalás után is megmaradt. A kündü méltóságot "Kende" fia, Kurszán, míg a vezérlő fejedelem posztját Álmos fia, Árpád töltötte be. Kurszán 904-ben bekövetkezett halála után Árpád egyeduralkodóvá vált.
A honfoglaló magyarság, mint hagyományos állattartó nép, már ismerte a földművelést. Mivel a korábban túlsúlyban lévő ló- és juhtartás mellett ugrásszerűen megnőtt a szarvasmarha-állomány, az élet kikényszerítette a takarmánytermelést. A téli szállások környékén kaszálókat alakítottak ki, s ez magával vonta egyéb növények termesztését is. A föld megművelése, a betakarítás a népesség egyre nagyobb részét helyhez kötötte. A letelepüléssel megváltozott az állattartás addigi rendszere is. Karámokat, ólakat építettek, s így a szarvasmarhatartás mellett olyan állatokat is megtalálni a téli szálláson, amelyek a nomadizálásra alkalmatlanok voltak (sertés, baromfi). Ekkor egyre kisebb területre korlátozódott a szilaj állattenyésztés, s a téli szállás egyre inkább faluvá vált. A források szerint a Kazár Kaganátusban, ahol a magyarság közel két évszázadot élt, a 8. század táján már szakítottak a hagyományos nomád életmóddal, ismerték a földművelést, a szőlőművelést, városaikban kézművesek éltek. A régészeti leletek alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyarság a honfoglalás előestéjén ismerte a földművelést, és kézműiparuk fejlettnek számított.
A nagyszentmiklósi aranykincs (részlet) Ivócsanakok
