Életünket és vérünket
Életünket és vérünket
Amit 1713-ban és 1722/23-ban még senki nem gondolt komolyan, 1740-ben bekövetkezett: VI. Károly császár fiú örökös hátrahagyása nélkül halt meg. Jóllehet a Pragmatica Sanctiót Bajorország kivételével a mérvadó hatalmak elismerték, 1740-ben mégis kirobbant az osztrák örökösödési háború (1740-1748). Mária Teréziával szemben rövidesen bajor, porosz, szász, francia szövetség sorakozott fel. Ekkor derült ki, hogy a magyar nemesség és a dinasztia szövetkezése állja a szakítópróbát. A magyarok 1741 nyarán megkoronázták az ifjú főhercegnőt, (Lotharingiai Ferenc feleségét), szeptemberben pedig katonai és pénzügyi segítséget ajánlottak meg neki. A magyar állásfoglalásnak döntő szerepe volt abban, hogy Mária Terézia – Szilézia kivételével, amelyet a porosz király elfoglalt – megtarthatta országait. Segítettek a magyarok a következő, hétéves háborúban (1756-1763) is.
A nemesség a látványos felajánlkozás és a tényleges segítségnyújtás fejében Mária Teréziától is megkapta jutalmát: további adómentességét. Mária Terézia és a magyarság kapcsolatai, különösen az utókor emlékezete szerint, de a valóságban is, jól alakultak. A királynő több magyar – Bécsben élő vagy hivatalnokoskodó – arisztokratával állt közeli kapcsolatban. Tanácsadót is talált közöttük. Fiának, a trónörökösnek magyar férfi nevelőt választott. Mindig voltak magyar hallgatói az 1746-ban megnyitott nemesifjakat képző – Theresianumnak, tanultak magyarok a bécsi egyetemen, és 1760-tól ott pompázott az uralkodó család környezetében a magyar testőrgárda is. Az előkelő magyarokkal – a személyekkel – kialakult jó kapcsolatok azonban nem jelentették azt, hogy jók lettek volna a királynő kapcsolatai a nemesi társadalom egészével. Mint mindenütt Európában, a 18. században a Habsburg Birodalomban is az abszolutizmus karolta fel a gazdasági, intézményi és a társadalmi korszerűsítés ügyét, s egyre inkább halmozódtak a feszültségek közte és a kiváltságőrző, konzervatív képződmények között. Így Mária Terézia és a magyar nemesség között is. Jól jelzi ezt, hogy a magyarokat kedvelő, s levelezésében ennek hangot is adó királynő hosszú, negyven éves uralkodása alatt mindössze háromszor – 1741, 1751, 176465 – hívta össze az országgyűlést, holott háromévente köteles lett volna. A képviseleti intézmény mellőzése azonban nem érthetetlen, mert az hagyományos, alkotmány- és kiváltságőrző szerepén nem tudott túllépni. Kaunitz kancellár, a királynő legfőbb tanácsadója 1761-ben, a magyarországi politikát meghatározó pontjaiban ezért ajánlotta uralkodónője figyelmébe a magyar nemesi társadalom megregulázását. A bölcs, kompromisszumokra hajló Mária Terézia nem osztotta mindenben kancellárja nézeteit, kétségtelen azonban, hogy politikáját egyre kevésbé szabta a rendi társadalom óhajaihoz és rendre megkerülte annak érdekképviseleti fórumát, az országgyűlést.
1754-ben rendelettel léptette életbe hírhedt vámszabályzatát. Ebben Magyarországot a birodalom nyugati felének kereskedelmi és ipari érdekei alá rendelte. Magyarország agrártermékeinek exportjával és az örökös tartományok iparcikkeinek felvásárlójaként "szolgálhatta" az "összbirodalmi" gazdaság érdekeit. A vámpolitika a későbbiekben sem változott előnyösen, s nagyban hozzájárult a magyar gazdaság szerkezetének torzulásához. A Magyarországgal szemben méltánytalan intézkedések indokául mindig a magyar nemesség adómentessége szolgált, amely miatt, a kormányzat szerint, Magyarország nem járul hozzá arányosan a birodalmi terhekhez.
Rendeleti úton lépett életbe az úrbéri pátens is (1767). A királynő meg akarta védeni a földesurakat "igaz jogaikban", másrészt azonban meg akarta óvni az adózó népet "a földesuraknak minden igaztalan és törvénytelen elnyomásától". A helyi sajátosságokat szem előtt tartva rögzítette a pátens a jobbágytelek nagyságát, különbséget tett telkes jobbágy és zsellér között, rögzítette a szolgáltatások mértékét, védte a jobbágyot a földesúr kisajátító törekvéseivel szemben.
Az 1777-es Ratio Educationis az oktatás átszervezését célozta meg, az alapszinttől az egyetemi képzésig. Az a törekvés fejeződött ki benne, hogy az oktatás "egyöntetű formája az egész királyságban biztosíttassék", ami egyúttal az egyházi befolyás mérséklésével járt.
József főherceg, a majdani császár és társuralkodó
