A Kossuth-emigráció és a nemzetközi politika
A Kossuth-emigráció és a nemzetközi politika
A nemzetközi körülmények először 1853-56-ban, a keleti kérdést ismét az európai politika figyelmének középpontjába emelő krími háború idején nyújtottak némi reményt a változásra. A nyugat-európai magyar emigráció vezetői abban reménykedtek, hogy Ausztria Oroszország oldalán avatkozik be a Törökország, Anglia és Franciaország elleni háborúba. Ausztria azonban csupán rosszindulatú semlegességet tanúsított Oroszországgal szemben; s bár magatartásával így is elidegenítette magától mindkét háborúzó felet, a nyugati nagyhatalmak nem voltak hajlandók az Ausztria elleni fegyveres fellépésre.
Jóval kedvezőbb esélyt jelentett az 1859-1861 közötti időszak. Az olasz egységmozgalom hídfőjének számító szárd-piemonti királyság zseniális miniszterelnöke, Cavour területi engedmények fejében megnyerte szövetségesül III. Napóleon Franciaországát. Amikor pedig Ausztria háborúba kezdett Piemont ellen, III. Napóleon a magyar emigráció vezetőivel, így Kossuthtal, Klapkával és Teleki Lászlóval is kapcsolatba lépett. Kossuth azt szerette volna, ha francia csapatok lépnek Magyarország földjére; az újabb fegyveres felkelés elindítására csak ebben az esetben volt hajlandó. A magyar emigránsok érintkezésbe léptek a szerb és román fejedelemségek vezetőivel is a területükön át történő fegyverszállítás ügyében. A remények azonban néhány héten belül kútba estek. III. Napóleon 1859. június 24-én Solferinónál ugyan döntő vereséget mért I. Ferenc József csapataira, de július 11-én már fegyverszünetet is kötött egymással a két uralkodó, amit csakhamar béketárgyalások követtek. Az olasz egységmozgalmat ugyan ezek a kedvezőtlen változások sem tudták megállítani, de az európai szövetségben Magyarország felszabadítására indítandó felkelés elmaradt.
