Föld és népe
Föld és népe
Korábbi történetírásunk a hódoltsági táj és népesség iszonyú pusztulását hirdette, s mindezért a törököket tette felelőssé. Ma már tudjuk, hogy sem a táj, sem a népesség nem sérült oly mértékben, amint azt korábban tanultuk, s hogy a pusztulás okai is jóval összetettebbek.
Az újabb kutatások kimutatták, hogy erdeink pusztulásáért a háborús viszonyok mellett, talán még ezeket is megelőzve, legalább annyira felelőssé tehető a korszakunkban tartós konjunktúrának örvendő marhatartás, amely a legelők bővítését kívánta, s ez gyakorta erdeink rovására történt.
Nem szabad azt sem elfelednünk, hogy Felső-Magyarországon épp ekkor lendült fel a bányászat és a kohászat, amihez temérdek faszénre volt szükség, hisz kőszenet Magyarországon csak a 18. század második felétől bányásztak. Természetesen nem hanyagolhatjuk el a hadi jellegű fafelhasználás okozta veszteségeket sem. Ma még felmérni sem tudjuk, hogy a korabeli várépítkezéseknek, a várerődítési munkáknak, a magyar és török hajóépítésnek, az ágyú- és ágyúgolyóöntésnek, a lőporkészítésnek vagy a beszállásolt katonaság tűzifa-felhasználásának mekkora szerepe volt hajdani erdeink megfogyatkozásában.
Ma már azt is tudjuk, hogy a korábban eltúlzott mocsarasodásnak is voltak pozitív oldalai. A folyók ágai és erei, az alacsony gátak, a folyóparti ármentes területek mesterséges átvágásai, az ún. fokok mind azt szolgálták, hogy áradások alkalmával a víz ne rombolva, hanem szétterülve vonuljon le, fölfrissítve így a réteket és kaszálókat. Vizeinkben számos, mára már elfeledett halfajta ficánkolt, állandó és biztos táplálékot biztosítva eleinknek, amelyet bátran fogyaszthattak böjti napokon is.
De nemcsak élelmet, védelmet is adtak a vizek. Gyakran egész falvak népe menekült a hadak vagy az adószedők elől a mocsárvilágba. Ahol a hegyek és sziklák nem biztosították a várak védelmét, ott a vizekhez fordultak eleink. Síkvidéki váraink általában folyók torkolataiban, kanyarulataiban épültek, vagy a közeli folyók, patakok és erek vizét vezették a vár köré ásott árokba, s a nagyobb biztonság kedvéért nem egyszer tudatosan elárasztották a vár környékét. Győr, Tokaj, Szolnok, Gyula és Temesvár, illetve Szigetvár, Kaposvár, Sárvár, Ecsed vagy Tata várait az ilyen vizek óvták.
A 16. század végéig a népesség sem fogyott; ekkor Magyarországon körülbelül ugyanannyi – 3,5 millió – lélek lakott, mint Mátyás idején: a mintegy 120 ezer négyzetkilométernyi kiterjedésű hódoltságban 900 ezren, a királyi Magyarország kb. ugyanekkora területén kétszer ennyien – 1,8 millióan -, az Erdélyi Fejedelemség kb. 60 ezer négyzetkilométernyi területén pedig 700-800 ezren éltek. A nagy pusztulás az ún. "tizenöt éves háború" és a visszafoglaló háborúk számlájára írható. Ekkor sem a hadak, sokkal inkább a háborúkkal együtt járó éhínség és járványok tizedelték meg a lakosságot.
A 16-17. századi Magyarország nem tartozott Európa sűrűn lakott országai közé. Amíg Nyugat-Európa egyes régióiban 30-40 fő élt négyzetkilométerenként, addig a királyi Magyarországon csupán 14, a hódoltságban pedig mindössze 7-8 ember jutott átlagban ugyanekkora területre. A lakosság zöme, majd 80%-a, a mindössze 20-25 házból álló kis falvakban lakott.
Imaszőnyeg
