A vég kezdete
A vég kezdete
1890-ben megbukott Tisza Kálmán. Bukását lényegében a hadsereg létszámemeléséhez kapcsolódó Nagy Véderővita (1889-1890) okozta, Tiszában azonban volt annyi stílusérzék, hogy ne népszerűtlen politikusként távozzon. Az 1879. évi 50. törvénycikk kimondta, hogy magyar állampolgár tíz évnél további külföldi tartózkodás esetén csak akkor tarthatja meg állampolgárságát, ha e szándékát valamely konzulátuson vagy követségen bejelenti. A törvény felvetette Kossuth honosságának kérdését is, hiszen köztudott volt, a turini remete aligha fog az olaszországi osztrák-magyar külképviseleten jelentkezni. Tisza Kálmán ezért a honossági törvény olyan módosítását tervezte, amely lehetővé tette volna Kossuth magyar állampolgárságának fenntartását. Indítványát saját kormánya szavazta le, s I. Ferenc József hozzájárulására sem számíthatott. 1890 márciusában benyújtotta lemondását.
Tisza bukása után egy ideig úgy tűnt, visszatérnek a magyar liberalizmus legszebb hagyományai. Az 1892 novemberében hivatalába lépő miniszterelnök, Wekerle Sándor programbeszédében bejelentette, hogy rövidesen beterjeszti az izraelita vallás egyenjogúsításáról, a szabad vallásgyakorlásról, a kötelező polgári házasságról és anyakönyvezésről szóló törvényjavaslatait. A törvényjavaslatok parlamenti vitája során felborult az eddigi képlet; a kormánypárt konzervatív tagjai ellenezték, az ellenzék liberálisai pártolták a javaslatot. A püspöki kar tiltakozott, és nyílt politikai agitációba kezdett. A képviselőház heves viták után elfogadta a törvényeket, a főrendiház azonban csak másodszori tárgyalás után, az uralkodó közbenjárására szavazta meg alig néhány főnyi többséggel a liberális jogalkotást teljessé tevő törvényeket. Wekerle az államháztartást is rendbe hozta, azonban az egyházpolitikai viták során elveszítette az uralkodó bizalmát, és mennie kellett.
A Wekerlét követő miniszterelnökök egyike sem volt képes úrrá lenni az egyre fenyegetőbb politikai válságon. Az ellenzék obstrukciója, az agyonbeszélés és a név szerinti szavazások sorozata működésképtelenné tette a parlamentet. A válság megoldását Tisza Kálmán fia, Tisza István vállalta magára. Tisza – meglehetősen vitatható módon – keresztülvitte a parlamenti házszabályok módosítását. Az ellenzék újabb, tettlegességben megnyilvánuló tiltakozása után az uralkodó 1905. január 3-án feloszlatta a parlamentet. Az ezután kiírt választásokon azonban a kormányzó Szabadelvű Párt súlyos vereséget szenvedett.
Bekövetkezett az, aminek nem lett volna szabad bekövetkeznie. Az uralkodó nem nevezhetett ki olyan kormányt, amelynek programja nyíltan szembenállt a kiegyezési rendszerrel; a közjogi ellenzék viszont nem mondhatott le programjáról. 1905. június 19-én az uralkodó Fejérváry Gézát, volt testőrparancsnokát nevezte ki miniszterelnökké. 1905 nyarán megindult a nemzeti ellenállás; a törvényhatóságok megtagadták az újoncállítást és az adófizetést. A helyzet robbanással fenyegetett. Az uralkodó kidolgoztatta és szétküldette Magyarország katonai megszállásának tervét. A Fejérváry-kormánynak sikerült maga mellé állítania a munkásságot is, amikor választójogi és szociálpolitikai reformokat ígért. A választásokon győztes ellenzéki koalíció nem merte törésre vinni a dolgot, s ez lehetővé tette, hogy az uralkodó adminisztratív intézkedésekkel, kormánybiztosok kiküldésével, katonaság bevetésével felszámolja a nemzeti ellenállást. 1906 áprilisában az ellenzéki koalíció feladta követeléseit, s hatvanhetes alapon kormányt alakított. Sem a közjogi követelésekből, sem a megígért szociális reformokból nem lett semmi. A kormány a nemzetiségekkel szembeni arrogáns megnyilvánulásokkal igyekezett feledtetni saját kudarcát, s az 1910. évi választásokon megbukott. A bukással együtt ismét átalakult az eddigi magyar pártstruktúra. 1910. február 19-én az egykori Szabadelvű Pártból megalakult a Nemzeti Munkapárt, amely az újabb választásokon elsöprő győzelmet aratott. Az újabb kormány életét az ellenzék ismét obstrukcióval keserítette meg, ám Tisza István házelnökként kemény kézzel lépett fel az ellenzékiekkel szemben. 1913-ban aztán végre Tisza került a kormány élére.
Tisza a hatvanhetes rendszer fenntartását, de némi korszerűsítését tartotta kívánatosnak. Végső célja az volt, hogy a Monarchia központja Magyarországra kerüljön át. Igyekezett elkerülni a Monarchia részvételét a nemzetközi konfliktusokban, s ellenezte a területi terjeszkedést. Úgy vélte, a balkáni államok befolyása csak úgy ellensúlyozható, ha a kormányzat – a korábbiaktól eltérően – tárgyalópartnernek tekinti a nemzetiségi mozgalmak és pártok vezetőit.
Tisza aggodalmait és helyzetmegítélését a nemzetközi körülmények változásai magyarázzák. 1904-ben létrejött a francia-angol, 1907-ben az angol-orosz szövetség. Ugyanakkor a Monarchia és szövetségeseinek viszonya nem volt mentes a konfliktusoktól. Mind Olaszország, mind Románia az angol-orosz-francia szövetség felé kacsintgatott, s területi aspirációi voltak a Monarchiával szemben. Miután a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, mind Szerbia, mind Oroszország kemény agitációba kezdett a Monarchia ellen. Az 1912-13. évi Balkán-háborúk során tovább folyt a térség destabilizálódása, s növekedett az orosz nagyhatalom befolyása. 1913 őszén egy Szerbia elleni megelőző háború terve is felvetődött. Nyílt titok volt, hogy Szerbia csak a kedvező alkalmat várja a Monarchia megtámadására. Tisza helyeselte a háborút, de ellenezte az újabb annexiót. Magyarország számára az újabb konfliktus semmi jót nem hozhatott. Ha a Monarchia győz, s Szerbiát annektálják, a dualizmust trializmussá kell bővíteni; ebben pedig Magyarország nemhogy vezető, de egyenlő szerepre sem számíthat. Ha veszít, veszélybe kerülnek az ország délszlávok lakta területei.
Alkotmányos eszközökkel kezelhetetlen belpolitikai válság itthon, háborúval fenyegető helyzet a szomszédban – ilyen kilátásokkal lépett az ország az 1914. esztendőbe.
