A szabadságharc
A szabadságharc
Amikor 1848. szeptember 11-én Jellačić horvát hadserege átlépte a Drávát és megkezdte hadműveleteit, a Délvidéken kitört szerb fölkelés szinte teljes egészében lekötötte az ország haderejét. Az így előállott helyzetben a kormány lemondott, s az ügyvezető miniszterelnökként működő Batthyány Lajos miniszterelnök irányította a honvédelmet. Bár az uralkodó nem szentesítette az országgyűlés újoncállítási törvényjavaslatát, Batthyány úgy vélte, "ha már életét és egzisztenciáját kénytelen egy nemzet védeni, (...) a legalitás némi tekintetben akadállyá változik". Ezért megkezdte újabb honvédzászlóaljak felállítását. Eddigi szervezőmunkájának sikerét mutatta, hogy 1848. szeptember 29-én Pákozd és Sukoró térségében a magyar hadsereg megállította Jellačić előnyomuló csapatait, majd másfél hét alatt az utolsó horvát katonát is kiűzte a Dunántúl területéről. Az udvar utolsó békítési kísérletének, Lamberg altábornagy küldetésének kudarca után Batthyány ugyan lemondott, ám a végrehajtó hatalmat átvevő Országos Honvédelmi Bizottmány Kossuth Lajos vezetésével tovább folytatta a honvédelem szervezését. Lélegzetvételnyi időhöz juttatta a magyar kormányzatot az 1848. október 6-án Bécsben kitört újabb forradalom. Bár a magyar hadsereg és a bécsiek összefogása nem valósult meg, sőt, október végén Bécs elesett, s a magyarok Schwechatnál vereséget szenvedtek, az újabb támadás csak december első felében indult meg Magyarország ellen. Október közepén Erdélyben a román felkelők indítottak irtóhadjáratot az ottani magyar lakosság ellen, s a szerb felkelés számára komoly támogatást jelentett a fellázadt aradi és temesvári várőrség. A cs. kir. erők és nemzetiségi felkelők egyesült támadása azonban nem hozta meg a várt sikert. A december közepétől január elejéig folyó nyugat- és észak-magyarországi harcokban a magyar hadsereg súlyos vereségeket szenvedett, s elesett a főváros, Budapest is, ám a magyar ellenállás nem omlott össze. Az erdélyi hadsereg Józef Bem tábornok vezetésével három hónap alatt csaknem egész Erdélyt visszafoglalta; Klapka és Perczel csapatai a Tisza vonalán állították meg az ellenséget, miközben Görgey a Felvidéken kötötte le a cs. kir. csapatokat. Az első ellentámadási kísérlet 1849. február 26-27-én Kápolnánál ugyan még kudarccal zárult, de alig egy hónap múlva immáron a Görgey Artúr vezette magyar fősereg lendült támadásba. A tavaszi hadjárat során alig négy hét alatt a nyugati határszélre űzte vissza a támadó cs. kir. csapatokat. Ezzel egy időben Perczel tábornok a Bácskát és Bánságot szerezte vissza. A cs. kir. csapatok kezén csupán néhány erőd és egy vékony határsáv maradt.
A hadiesemények nem kedveztek a békés megoldásnak. Január elején Windisch-Grätz feltétlen alávetést követelt a magyaroktól, március elején pedig az olmützi császári udvar értékelte túl a kápolnai sikert, s az olmützi oktrojált alkotmányban feldarabolta Magyarországot. A válasz sem késett soká; Kossuth április 14-én Debrecenben kimondatta Magyarország függetlenségét. Az aktust katonailag is "szentesítette" Buda 1849. május 21-i visszavétele.
Ausztriának nem volt elég ereje Magyarország legyőzéséhez; volt viszont egy szövetségese, a kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkező Oroszország. Magyarország ereje elegendő volt a függetlenség kivívásához, viszont nem talált szövetségest annak megőrzéséhez. Az 1849 júniusában meginduló orosz intervenció után a katonai győzelemre reális lehetőség nem volt. A magyar hadsereg hősies harcok után megakadályozta ugyan az orosz és osztrák hadsereg egyesülését, de ahhoz már nem volt elég ideje, hogy az utóbbira még egy döntő csapást mérhessen. Az 1849. augusztus 9-i temesvári vereség után az egyetlen, még harcképes magyar sereg vezetője, Görgey Artúr altábornagy augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert az orosz csapatok előtt. Példáját csakhamar követték a többi mozgó seregek és várőrségek is. Úgy tűnt, hogy nemcsak az 1848-49-es, de az 1847-es Magyarország is odavan.
Bem a nagyszebeni ütközetben (1849. március 11.)
