A forradalom
A forradalom
A politikai vezetés képtelen volt megfelelően reagálni az eseményekre, és október 23-án este a rádiónál gyülekező tömegbe lőttek. Kitört a fegyveres felkelés. A Gerő-féle vezetés a szovjet beavatkozásban, a statárium bevezetésében és az ÁVH-ban bízott.
Az erejét fitogtató, elrettentés taktikáját alkalmazó szovjet hadsereg azonban nem várt, méltó ellenfélre lelt: a Pongrátz Gergely, Szabó János, Bárány János, Angyal István, Dudás József, Nickelsburg László és mások által vezetett "pesti srácokban".
A spontán szerveződő, önmagát megcsináló forradalom az eleinte zavarodott és habozó Nagy Imre személyében vezetőre lelt, és forradalmi tanácsok, munkástanácsok formájában megalkotta saját hatalmi szerveit Budapesten és vidéken egyaránt.
Bár Maléter Pállal az élén a felkelők oldalára állt a honvédség nagy része és Kopácsy Sándor, a budapesti rendőrfőkapitány is, a többségében sztálinistákból álló Politikai Bizottság még mindig az erő alkalmazásától remélte a megoldást – így október 25-én az ÁVH emberei a Parlament előtt tüntetők közé lőttek, de hasonló események történtek vidéki városokban is.
A helyzet súlyosságára való tekintettel két magas rangú szovjet politikus érkezett Budapestre, hogy a rendezésről konzultáljon. Kezdeményezésükre leváltották Gerőt, és október 25-én Kádár János lett a párt új vezetője. Nagy Imre az előző napon lett miniszterelnök. Nagy a reformellenzék segítségével, a szovjet delegáció beleegyezésével kompromisszumra törekedett a felkelőkkel. Követeléseik egy részét elfogadták: fegyverszünetet hirdettek, 28-án feloszlatták az ÁVH-t, 30-án bejelentették az egypártrendszer megszűnését az 1945-ös koalíciós pártokból álló kabinetet állítottak föl, tárgyalásokat kezdtek a szovjet csapatok kivonulásáról.
Megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, amely hatáskörébe vonta a rendőrséget és a honvédség rendfenntartó erőit.
A forradalmi tömeg követeléseit azonban ezek a lépések nem elégítették ki: ez a Köztársaság téri pártház megrohanásában nyilvánult meg. Itt történt a felkelők részéről az egyetlen komolyabb atrocitás: a pártház védőinek egy részét meglincselték.
A külföldi követségek jelentéseiből is világosan kitűnik azonban, hogy a függetlenségi harccá szélesedett forradalom mentes maradt az atrocitásoktól, a szervezett megtorlástól. Ilyenek csak egy-egy elszigetelt esetben történtek.
Ám Moszkva budapesti követsége valótlanul azt állította, hogy Magyarországon szovjeteket és kommunistákat gyilkolnak. Talán ez is közrejátszott abban, hogy miközben Mikojan és Szuszlov a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyalt, Hruscsov meghozta a döntést az újabb katonai beavatkozásról. Október 31-én már arról érkeztek hírek, hogy a szovjet csapatok kivonulása megállt, sőt újabb egységek lépték át az országhatárt. Holott a politikai rendezésre lett volna idő: az Egyesült Államok október 29-én Moszkva tudtára adta, hogy nem kíván visszaélni az eseményekkel, és nem használja föl Magyarországot saját pozíciójának megerősítésére.
Moszkva azonban úgy értékelte ezt a közlést, hogy szabad kezet kap a katonai megoldásra. Annál is inkább, mert a szuezi válság elvonta a nyugati hatalmak figyelmét a magyar eseményekről.
Nagy Imre, miután értesült a katonai előkészületekről, bejelentette országa kilépését a Varsói Szerződésből. A várt hatás elmaradt: a Nyugat nem cselekedett. Így november 4-én a szovjet tankok bevonulhattak a fővárosba. Bár a fent említett pesti srácok hallatlanul bátran és a lehetőségekhez mérten eredményesen szálltak szembe a megszállókkal, a harc kimenetele nem lehetett kétséges.
Az öröm napjai az októberi Budapesten
Forradalmárok Budapest utcáin
B. L.
