A gazdaság
A gazdaság
1948-tól a szovjet modellnek megfelelően átszervezték a magyar gazdaságot. A tervutasításos gazdaság kialakításában az vezérelte a Kommunista Pártot, hogy egy ésszerű döntéshozó mechanizmuson alapuló gazdasági szervezetet hozzon létre, amelyben központilag határozzák meg, hogy milyen típusú és mennyiségű árut gyártsanak. Első lépésként a gazdasági vállalkozások élére politikailag megbízható embereket kellett helyezni, akár szakmai hozzáértés nélkül. A vállalatok egy igazgatási lánc részévé lettek, amelyek felülről jött utasításokat hajtottak végre. Megfordult a normális rend: nem a piac szükséglete határozta meg, hogy milyen árut termeljenek, hanem fölülről, a gazdaságot irányító bürokratikus szervekből – Országos Tervhivatal, minisztériumok – próbálták meghatározni a szükségletet. Megmondták, hogy melyik termelési egység mit és mennyit termeljen, és ehhez központilag osztották el a pénzügyi és alapanyagforrásokat.
A gyárak előre meghatározott számszerű mutatókat teljesítettek. Így nem számított a minőség, a költség vagy az eladhatóság. Ez pazarláshoz, és a piaci mechanizmusok hiánya a gazdaság szerkezetének torzulásához vezetett.
Ám a magyar gazdaság hanyatlását nem csak a mesterséges profilírozás, a parancsuralmi rendszer, a hozzá nem értés és a nyugati import hiánya okozta. Nagy része volt ebben a szovjet gazdaságpolitika átvételének is.
A sztálini gazdaságpolitika szerint a lakossági fogyasztás és a mezőgazdasági szektor rovására meg kellett valósítani a nehézipar mesterséges felfejlesztését. Egyrészt mert így akarták elérni a modernizálást, másrészt mert ez volt a katonai potenciál emelésének előfeltétele. Az erőltetett iparosítás hatalmas áldozatokat követelt a lakosságtól: 1951-ben a beruházásra szánt összeg 44%-át a nehézipar, míg például a könnyűipar (tehát a fogyasztási cikkeket előállító szektor) mindössze 4%-át, a mezőgazdaság 13%-át kapta. Bizonyos mutatók szerint – nehézipari termelés, bányászat, nemzeti jövedelem – a gazdaságban hatalmas fejlődés következett be. Ám ez a fejlődés torz irányba mutatott. Gyakorlatilag hadigazdaságot vezettek be, és a gazdaságot nem a magyar adottságoknak és a modern követelményeknek megfelelően fejlesztették.
1948-ban a kommunista párt vezetése elfogadta az ún. Tájékoztató Iroda júniusi határozatát, és kampányt indított a kisbirtokok felszámolására, valamint a kollektivizálás megvalósítására. A kollektivizálást azonban nem a skandináv minta alapján, szövetkezeti formában képzelték el, hanem az államilag irányított szovjet kolhozok szolgáltak követendő példaként. A kolhozosítás kettős célt szolgált: a mezőgazdaság "szocialista átalakítását" és a parasztsággal mint "reakciós" osztállyal történő leszámolást. "Kuláklistákat" állítottak össze, és az ezen szereplő "osztályellenségeket" birtokaik kolhozosítás céljaira történő felajánlására kényszerítették. 1953-ra a megművelt földterület 26%-a a kolhozokhoz tartozott. A parasztság ellen foganatosított intézkedések következtében nagy tömegek kényszerültek a mezőgazdaság elhagyására. Ugyanakkor 1952-re a megművelhető föld 10%-át hagyták parlagon.
A magántermelőkre bevezetett kötelező beszolgáltatási rendszer következtében 1952-ben az egy főre eső jövedelem a korábbi felére csökkent, 1953-ra a mezőgazdaságban dolgozó családok 2/3-ának sem kenyere, sem vetőmagja nem maradt, miután a kötelező beszolgáltatást teljesítették. A sztálinista gazdaságpolitika következtében a kolhozok sem voltak működőképesek. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarországon súlyos élelmiszer-ellátási nehézségek voltak, és hazánk, amely régebben Európa egyik legnagyobb gabonaexportőre volt, behozatalra kényszerült ebből a létfontosságú terményből.
