Az erdélyi társadalom
Az erdélyi társadalom
Az erdélyi társadalom hagyományos tagozódása már a 15. században bomlóban volt, s a három nemzet (magyar vármegyék, székely és szász székek) uniója, amely korábban hathatós védelmet biztosított a király túlhatalma vagy a fellázadt jobbágyság ellen, a megnövekedett fejedelmi hatalommal szemben már nem tudta betölteni korábbi funkcióját. Az egyes universitasok a háborús viszonyok közepette gyakran ellentétes álláspontra helyezkedtek, s érdekeik nemegyszer egymás ellen fordították őket.
A legnagyobb megrázkódtatás az Erdély keleti határainál egységes tömbben élő, határvédelmi feladatokat ellátó és ennek fejében kiváltságokat élvező székelységet érte. A 16. században közöttük is meghonosodott a földesúr-jobbágy viszony. Az elszegényedő közszékelyek már az előző században az előkelők (primores) szolgálatába állottak. Az 1562. évi székely felkelés után a segesvári országgyűlés a főembereket és lófőket a vármegyei nemesség soraiba emelte: földjeiket és az azon lakókat szabadon bírhatták. A közszékelyeket adófizetésre kötelezték, s megvonták tőlük a szabad költözés jogát. Szemmeltartásukra ekkor emeli a fejedelem Székelytámadt várát Udvarhely székben és Székelybánját Háromszékben. Így vált a közszékelység a fejedelmi hatalom ellenségévé, trónkövetelők, idegen hódítók potenciális támaszává.
A besztercei és királyföldi szászság megőrizte privilégiumait és teljes elkülönülését. Mindenkinek részt kellett vennie a közterhek viselésében, még megnemesedett társaiknak is. A jobbágyság ismeretlen volt köreikben, a falusiak is szabad paraszti sorban éltek, s nem voltak alárendelve a szász városoknak sem. Még Mohács előtt megszerezték egyházi függetlenségüket, amely tovább erősítette különállásukat. Bár egyes fejedelmek igyekeztek rést ütni privilégiumaikon, többségük nem fenyegette jogaikat, s beérte a városi iparűzésből és a két román fejedelemséggel folytatott élénk kereskedelemből származó gazdag bevételeik megadóztatásával.
A 16-17. században kenézeik, vajdáik vezetésével a fejedelemségbe immár tömegesen költöző románság zöme nem vállalta a jobbágysorsot, s továbbra is pásztorkodásból élt. Mivel e vándorló népesség adóztatása csak jelképes lehetett, az országgyűlések felhatalmazták a földesurat, hogy az ilyeneket "minden félelem nélkül megfoghassa". A kísérletek azonban rendre kudarccal végződtek, s zömük megőrizte pásztorkodó-vándorló életmódját. Különállásuk fenntartásában segítségükre volt ortodox vallásuk is, amely a 19. század derekáig nem tartozott az Erdélyben hivatalosan elfogadott, négy bevett felekezet közé.
Erdélyi imaszőnyeg a 17. századból
