Az országgyarapító fejedelem
Az országgyarapító fejedelem
Magyarország nem csupán kereskedelmével, vallási-szellemi mozgalmaival kapcsolódott erős szálakkal Európához. Politikai története is elválaszthatatlan volt attól. A 16. századot az oszmán expanzió és az ellene való védelem megszervezése jellemezte. A század háborús eseményei szinte kivétel nélkül egy-egy török hadjárathoz vagy várfoglaláshoz (1529, 1532, 1541, 1543, 1543-1545, 1552, 1552-1557, 1566), illetve a "tizenöt éves háború"-hoz (1593-1606) köthetők. Bár a Habsburgok hamar ráébredtek gyöngeségükre, mégis többször megkísérelték az országegység helyreállítását: 1538-ban, 1541-ben és 1571-ben szerződéskötésekre, 1551-ben és 1595-ben pedig valós csatlakozási kísérletre került sor. A 17. század első felében, Erdély ismert megerősödésének köszönhetően, az egyesítési törekvések területén is jelentős változás történt. A kísérletek immár rendre Erdélyből indultak, vagy ha a kezdeményezők a királyi Magyarország politikusai voltak, azok is Erdélyre támaszkodtak.
Amikor Bethlen 1619-ben felismerte a prágai felkelés jelentőségét, és a harmincéves háború (1618-1648) Habsburg-ellenes frontjához kapcsolódva a felkelt protestáns cseh rendek mellé állt, hamarosan felsorakoztak mögötte a magyarországi politikai élet jelentős személyiségei, Rákóczi György, Thurzó Szaniszló, Széchy György, Illésházy Gáspár, Thurzó Imre. A magyar főurak támogatásának is köszönhetően Bethlen csapatai gyorsan nyomultak előre Felső-Magyarországon, 1619 novemberében az egyesült cseh-morva-magyar hadak körülzárták Bécset. Bethlen, felismerve az erőviszonyokat, itthoni nehézségekre hivatkozva, elvonult Bécs alól.
A sikereken felbuzdult rendek 1620 januárjában Pozsonyban felajánlották Bethlennek a királyi koronát, majd az augusztusi besztercebányai országgyűlés a Habsburgok trónfosztása után királyává választotta. Bár Bethlen a választási feltételeket elfogadta, nem koronáztatta meg magát, mert tudta, hogy ennek fejében le kellett volna mondania Erdélyről. A nagyvezír világosan értésére adta, hogy "Erdélyt mi Magyarországhoz soha nem engedjük". 1620 végére a rendek és Bethlen kölcsönösen csalódtak egymásban. Bethlent a választási feltételek – köztük az Aranybulla ellenállási záradéka -, a magyar rendeket pedig a fejedelem abszolutisztikus intézkedései riasztották vissza. Közben, 1620 novemberében, Bethlen szövetségese, a cseh király a Prága melletti Fehérhegynél döntő vereséget szenvedett a Habsburgoktól. A megváltozott bel- és külpolitikai helyzet hatására Bethlen biztosai 1621. december 31-én megkötötték a nikolsburgi békét. A békében Bethlen lemondott a királyi címről, de megkapta a birodalmi fejedelmi címet. Megígérte, hogy nem avatkozik az ország kormányzásába, s nem kezd újabb háborút az uralkodó ellen. Megkapta Oppelnt és Ratibort, valamint élete végéig a már ismert hét felső-magyarországi vármegyét.
Bethlen későbbi (1623, 1626) Habsburg-ellenes hadjárataival azonban már nem tudta maga mellé állítani a királyi Magyarország rendjeit. A hadjáratokat lezáró második bécsi (1624) és a pozsonyi (1626) békét lényegében a nikolsburgi feltételek alapján kötötték meg. Hadjáratainak legfőbb eredménye – a magyar rendi jogok és a protestantizmus védelmén túl – az volt, hogy Erdélyt sikerült bekapcsolnia a kor Európájának nagypolitikájába.
