Külpolitika
Külpolitika
Az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikáját alapvetően a másik négy európai nagyhatalomhoz, Franciaországhoz, Angliához, Németországhoz és Oroszországhoz fűződő viszony határozta meg. 1867 után a Monarchia megszabadult a német és az olasz kérdés tehertételétől, s ezzel nyugati irányú külpolitikai aktivitása is jelentősen csökkent. A Monarchia vezetői kelet és délkelet, a Balkán felé tekintettek. Az európai nagyhatalmakat már a század húszas éveitől kezdve foglalkoztatta a keleti kérdés, a bomlásnak indult Törökország további sorsa. Anglia és Franciaország az európai egyensúly egyik biztosítékának tekintették a Török Birodalom fennmaradását, s mindenáron meg akarták akadályozni, hogy Oroszország a szultán birodalmának megdöntésével kezébe kaparintsa a földközi-tengeri kijáratot jelentő tengerszorosokat. A német egység létrejöttével ez a helyzet némileg változott. Franciaország az 1870-71-es vereség után a revánsot, Elzász és Lotaringia visszaszerzését tartotta fő külpolitikai céljának, s ebben egyre inkább számíthatott a német gazdasági és katonai potenciál növekedését aggódva figyelő Anglia és Oroszország támogatására. A Monarchia vezetői aggódva figyelték Oroszország balkáni előnyomulását, s joggal tartottak attól, hogy a Török Birodalom széthullásával létrejövő balkáni kisállamok Oroszország befolyása alá kerülnek. A magyar politikusok számára különösen aggasztó volt az, hogy mind Szerbia, mind Románia megpróbálja saját fősége alatt egyesíteni a Monarchia szerb- illetve románlakta területeit is.
Az 1875-ben a hercegovinai felkeléssel kezdődő keleti válságban a Monarchia egyszerre igyekezett megőrizni Oroszország jóindulatát s megállítani annak keleti előnyomulását. 1877. január 15-én Andrássy Gyula, közös külügyminiszter megállapodott Oroszország képviselőivel, hogy a bekövetkező orosz-török háborúban a Monarchia jóindulatú semlegességet fog tanúsítani; cserébe Oroszország támogatást fog nyújtani Bosznia és Hercegovina annektálásához. Az 1877/78-as orosz-török háborút lezáró San Stefanó-i békében azonban Oroszország túlzottan jelentős előnyökre tett szert, ezért Andrássy kezdeményezésére Berlinben nemzetközi konferencia ült össze az orosz-török béke felülvizsgálatára. A berlini kongresszus alaposan megnyirbálta Oroszország kivívott előnyeit, s egyben felhatalmazta a Monarchiát Bosznia és Hercegovina okkupációjára. A két tartományt sem Ausztriához, sem Magyarországhoz nem csatolták, hanem a közös pénzügyminisztérium irányítása alá került.
Oroszország nem felejtette el a berlini kongresszuson elszenvedett kudarcot, s a balkáni válság sem múlt el. A Monarchiának tehát szövetséges után kellett néznie. Bismarck, német kancellár 1879-ben oroszellenes szövetséget ajánlott Andrássynak, aki ezt elfogadta. 1882-ben Olaszország csatlakozásával létrejött a hármas szövetség, 1883-ban pedig Románia is lemondott a Monarchiával szembeni területi követeléseiről, s csatlakozott a szövetséghez.
Andrássy nem kereste a konfliktust, csupán igyekezett a Monarchiát kedvező helyzetbe hozni egy összecsapás esetére. 1873-ban ő kezdeményezte I. Ferenc József és II. Sándor orosz cár konzultatív egyezményét, amelyhez aztán I. Vilmos német császár is csatlakozott. A három császár egyezményének nevezett, s a Szent Szövetség újabb kiadására emlékeztető megállapodásban a szerződő felek vállalták, hogy az európai békét fenyegető konfliktus esetén konzultálnak a kialakítandó irányvonalról. Az egyezményt 1881-ben és 1884-ben is megújították, ám a következő évben, 1885-ben végleg megromlott a Monarchia és Oroszország viszonya.
"A világ meg fog lepődni az én oroszbarát külpolitikámon" – mondta korábban Andrássy. A század 1880-90-es éveiben ez a fajta külpolitika háttérbe szorult. A Monarchia vezetői idegesen reagáltak minden egyes orosz lépésre, s kevés rugalmasságot tanúsítottak balkáni szövetségesükkel, Romániával szemben is. Az orosz-német viszony megromlása, majd az orosz-francia közeledés már előrevetítette az újabb európai szövetségi rendszerek létrejöttét. 1897-ben a Monarchia még megállapodást kötött Oroszországgal a balkáni status quo fenntartásáról, a századelőn azonban jórészt már Németország volt a Monarchia egyetlen biztos külpolitikai szövetségese.
A külpolitika kudarcait bizonyos belpolitikai események is felerősítették. Az 1868-as nemzetiségi törvény sorozatos megsértése, a nemzetiségi politikusok és szervezetek elleni eljárások, a nemzetiségi lakossággal szembeni karhatalmi fellépések belülről ásták alá a Monarchia egységét, s hangolták ellene az európai közvéleményt. Ezek az akciók ugyan nem fenyegették létükben a magyarországi nemzetiségeket, de arra alkalmasak voltak, hogy Európa-szerte kedvezőtlen színben tüntessék fel a Monarchiát és benne Magyarországot. A Monarchia – ellentétben Oroszországgal – nem volt a népek börtöne; de a nemzetiségi politikusok külföldi propagandája révén egyre inkább annak látta a külföldi közvélemény.
I. Ferenc József és táborkara
Magyarország demográfiai térképe
H. R.
