Az egyház
Az egyház
Az egyházmegyék 1001 és 1009 körüli alapítása megadta a magyar egyház szervezeti kereteit. A hét korai István kori püspökség – az esztergomi, a veszprémi, a győri, a pécsi, a kalocsai, az egri és az erdélyi -, valamint az 1018 és 1030 között kialakított három püspökség – a váci, a csanádi és a bihari alkotta a magyar egyházszervezet alapját. Az esztergomi érsek a magyar egyház vezetőjének számított. A székesegyházak mellett a 11. század végén már káptalanokat találunk.
Az egyházszervezéssel párhuzamosan István egyre több kolostort alapított. A bencések legfontosabb magyarországi apátságát Pannonhalmán találjuk, de a rend az ország más pontjain is építtetett kolostorokat. A veszprémvölgyi görög apácakolostor pedig jól mutatja, hogy a nyugati kereszténység felvétele után a görög rítusú kereszténységnek még voltak bástyái az országban.
Az István-kori térítést világi papok és szerzetesek egyaránt végezték, a kezdeti időben minden bizonnyal tolmácsok segítségével. A külországból érkezett egyháziak mellett azonban igen hamar feltűnhettek az országban kiképzett szerzetesek és papok. Erre utal Mór, pécsi püspök visszaemlékezése is, aki István korában iskolásként Pannonhalmán élt több társával együtt, akik aztán aktív részt vállaltak a keresztény hit terjesztésében. A püspöki jogú apátságnak az lehetett az egyik legfontosabb célja, hogy megfelelő számú és képzettségű térítőt képezzen.
Természetesen a kereszténység terjesztése az állam képviselőinek bekapcsolása nélkül elképzelhetetlen lett volna. A pap és az ispán közösen felügyelték a vasárnap megtartását, valamint a templomba járást. István törvényei pedig kiszabták a megfelelő büntetést a keresztény vallás ellenségeire. A püspökségek központjainak és a vármegyék székhelyeinek egybeesése jól mutatja az állam és az egyház szoros kapcsolatát. Alsóbb szinten, az esperességeknél is hasonlót tapasztalni, hiszen a vármegyék és az esperességek területe általában fedi egymást. Valószínűleg ez a jelenség István korában még nem volt általános, de gyökerei ide vezethetők vissza.
Az egyház gazdasági alapját a tized adta, amelynek beszedését már István törvénybe foglalta. A tized mellett az egyház jelentős földadományhoz is jutott. István elévülhetetlen érdeme, hogy egyházának függetlenségét végig sikerült megőriznie.
A magyar egyház európaiságát mi sem bizonyította jobban, mint hogy 1018 és 1026 között I. (Szent) István megnyitotta a Nyugatról Magyarországon keresztül Jeruzsálembe vezető zarándokutat. Ez az út bekapcsolta az országot a kereszténység nemzetközi vérkeringésébe, de a Keletre utazók számára is sok előnnyel szolgált. A zarándokok és a kereskedők biztonságban haladhattak át a számukra új tartományon, hiszen olyan úton mentek, amelyet a királyi várak katonái védelmeztek. A biztonságos körülményeket már a kortársak is ismerték. 1044-ben egy francia szerzetes a következőképpen írt: "ebben az időben kezdte szinte mindenki, aki Itáliából és Galliából az Úr sírhelyéhez, Jeruzsálembe igyekezett, a szokott utat, mely a tengeren át vezetett, elhagyni, és ennek a királynak a hazáján át menni. Ő ugyanis mindennél biztosabb utat hozott létre, és amikor zarándok szerzetest látott, fogadta, és mérhetetlen ajándékokkal halmozta el. Ettől a kedvezéstől indíttatva nemesek és köznépbe tartozók megszámlálhatatlan sokasága ment Jeruzsálembe".
Az István-korban a kereszténység természetesen még nem hatotta át a társadalom valamennyi rétegét, s ezt nem is lehetett elvárni egy olyan társadalomban, ahol nemcsak az apák, de még a fiúk is a pogány isteneket tisztelték, de az alapok lerakása már mutatta, hogy az új vallás szilárdan berendezkedik az országban.
