A jóvátétel és a szovjet gazdasági térnyerés
A jóvátétel és a szovjet gazdasági térnyerés
A fegyverszüneti szerződés szerint Magyarországnak 300 millió dollár értékű jóvátételt kellett szállítania áruban, ebből 200 millió dollárt a Szovjetuniónak. Valójában ennél jóval többet kellett fizetni: a szovjet fél állapította meg a jóvátételi áruk értékét, sokba került a jóvátételi pengő előállítása, és ennek eredményeként a gyakorlatban az eredeti összegnek akár 2-3 szorosát kellett kifizetni.
Ehhez járult még a Vörös Hadsereg ellátási költsége, a SZEB fenntartása és az egyéb címeken támasztott szovjet követelések. Ezek a terhek hozzájárultak az ország gazdasági helyzetének katasztrofális romlásához, így pl. a világtörténelem legnagyobb inflációjának kialakulásához.
Ez viszont lehetőséget kínált arra, hogy végrehajtsák a gazdaság centralizálását, a szovjet gazdasági térnyerés belső feltételeinek megteremtését. Nem véletlenül állapította meg egy amerikai diplomata: "aki ellenőrzi a jóvátételi szállításokat, az tartja kezében az ország gazdaságát".
A kommunista vezetés alatt álló Gazdasági Főtanács megteremtette a tervutasításos gazdálkodás alapjait, hiszen nem csak egyes gazdasági folyamatokba avatkozhatott bele, hanem "államként az államban" a hitel és a nyersanyagforrások ellenőrzése útján a gazdaság egészét irányította, és politikai eszközökkel kikényszerítette a nem szovjet külföldi érdekeltségek felszámolását is.
Javította a szovjet pozíciókat az is, hogy jogot kaptak a magyarországi német tulajdonok leszerelésére. Ezzel a lehetőséggel többször visszaéltek, és olyan tulajdonokat is megszereztek, amelyek csak részben képeztek német tulajdont, vagy amelyeket a németek erőszakkal szereztek meg. Ily módon végül 400 gyárra, üzemre és bankra tették rá a kezüket.
Az 1945-ben aláírt, és csak szovjet nyomásra szentesített gazdasági szerződés volt a másik tényező, amely lehetővé tette a szovjeteknek, hogy megszerezzék a magyar gazdaság fölötti ellenőrzést.
A szerződés kereskedelmi része piacot biztosított egyes magyar termékeknek, így főleg a textiliparnak, melyre a hagyományos piacok ideiglenes eltűnése miatt nagy szükség volt. Ugyanakkor elindította azt a hosszabb folyamatot, amely elszakította a magyar külkereskedelem hagyományos szálait, és kialakította a Szovjetuniótól való túlzott függőségét.
A szerződés másik része rendelkezett a szovjet-magyar "vegyes vállalatok" felállításáról. Ezek szerint a Szovjetunió 50%-os részesedést szerezhetett már létező vagy felállítandó vállalatokban a vas-, acél-, olaj-, vegyi- és gépipar, a banki szféra, valamint a hajózás és a légi közlekedés terén. Saját tőkét nem vittek a szovjetek a vegyes vállalatokba: hozzájárulásukat a jóvátétel gyanánt szerzett vállalatok jelentették.
Így jött létre pl. a Maszovlet – Magyar-szovjet Légiforgalmi Társaság -, vagy a Maszovol – a Magyar-Szovjet Olajvállalat. Ezeket a "vegyes vállalatokat" csak az 50-es évek elején helyezték vissza magyar tulajdonba. Az amerikai követség vezetője 1946-ban talán némi túlzással megállapíthatta: "Egy év alatt Moszkva messzebb menő befolyást szerzett a magyar kereskedelem és ipar fölött, mint a németek." Hiszen pl. a Szovjetunió 1938-ban még csak 0,09%-kal részesült a magyar kereskedelmi kivitelből, 1947-re már 11%-kal, és Budapest első számú kereskedelmi partnerévé lépett elő.
