Erdészet, vadászat, halászat
Erdészet, vadászat, halászat
Az erdészet és a bányászat magyarországi története szinte elválaszthatatlan egymástól, az alábbiakban mégis az erdő-, vad- és halgazdálkodás főbb történeti paramétereiről kívánunk szólni, majd az erdészet főiskolai szintű oktatásának kezdeti lépéseiről. A halászat hazai történetét nemcsak agrártörténészek, de néprajztudósok is kutatták.
Vadászjelenet a Kálmáncsehi-breviáriumból
Az Árpád-korban a gondozott erdőt silvának, másutt forestának nevezték, s az erdőket királyi szolgáltató rend, az ardók, azaz erdőóvók rendje gondozta. Máig is megmaradt több ardó helynév pl. Zólyom megyében vagy Borsodban (ezt ma úgy hívják: Végardó), aztán Beregszásztól északra Bereg vármegyében is volt egy Ardó, és másutt is, s ezek az ardó helynevek arra utalnak, hogy ott egykoron nagy erdőségek helyezkedtek el. A daróc helynév arra utal, hogy ott erdész vadfogók éltek, s a kutatók szerint 21 ilyen falunév található a régi térképeken. De az erdészettel összefügg az ács helységnév éppúgy, mint az esztergály (itt éltek a famegmunkáló esztergályosok), míg az erdőirtók munkáját a soltészek és a kenézek irányították.
Maga a soltészség, illetve a soltészfalu a középkor fontos intézménye volt, s akár önálló kis közigazgatási egységeknek is nevezhetjük ezeket, ahol malomépítéssel és más, fához kapcsolódó mesterséggel foglalkoztak. A középkor megbecsült iparosai voltak az épületácsok, akik rendkívül ügyesen tudtak bánni az erdő adta áldással.
Külön csoportot alkottak a szénégetők, akik a faszenet állították elő. E finom tüzelőszerre a várakban és palotákban is szükség volt, s szerettek is vele tüzelni, mivelhogy a faszén nem hagyott maga után kormot. A fában szegény területeken a tehetősebbek azért is kénytelenek voltak faszénnel fűteni, mert Magyarországon csak jóval később kezdődött el a kőszénbányászat, s ezért a barnaszén és a feketeszén nem volt elterjedt tüzelőanyag, sőt az ezek eltüzeléséhez szükséges kazánok sem álltak rendelkezésre.
Miksa császár 1565-ben erdőrendtartást adott ki, amely szabályozza a bányaerdők használatát, s ennek eredményeként jött létre később az első erdőhivatal. E rendtartás előírta, hogy a felvágott fát rakásokba kell rakni, a kecskéket tilos az erdőbe behajtani, s az új ültetések környékén tilos kaszálni. Így a 16. század második felében már lényegében rendszeres erdőgazdálkodásról beszélhetünk, s a jelen kötet bányászattörténeti fejezetében szólunk az ehhez a rendtartáshoz kapcsolódó bányászati szabályokról is. Lényegében azt mondhatjuk, hogy Mária Terézia 1769-es törvényéig ez a rendtartás irányította a magyar erdőgazdálkodást.
A Selmecbányán III. Károly által megteremtett bányászati szakiskolán (erről is szó esik "A fekete arany" című fejezetben ekkor erdészeti szaktárgyakat még nem tanítanak, s ugyanez mondható a Szomolnokon és a Bánátban felállított iskoláról is. 1762-ben a magyar udvari kamara erdőhivatalt állított fel, s öt évre rá megkezdődött az erdők területének felmérése is.
Mint említettük, az első modern erdőrendtartást Mária Terézia 1769. december 22-én adta ki, s ebben előírják, hogyan kell felmérni az erdők területét, hogyan kell megállapítani azok fatömegét, s intézkednek a fakitermelésről, a fahasználati jogról és az erdők felújításáról is. A fatömeg kiszámítását egy matematikai módszer elterjesztésével segítették.
Ugyancsak 1762-ben a cseh bányahivatal egyik vezetője azt javasolja Mária Teréziának, hogy Prágában hozzon létre egy négyéves bányászati akadémiát, s az uralkodó 1763-ban úgy rendelkezik, hogy a korábbi selmeci bányaiskola emeltessen magasabb rangra, s hogy a prágai egyetemen az elméleti bányászati tudományok számára külön tanszéket kell létesíteni, továbbá hogy az örökös tartomány minden tudományegyetemén a természettant úgy kell tanítani, hogy abban a bányászati ismeretek is helyet kapjanak.
1786-ban adták közre II. József vadászati rendtartását, amelynek számos erdészeti vonatkozása is van, s öt évvel később a magyar országgyűlés – a további erdőirtást megakadályozandó – megalkotta az első magyar erdőtörvényt. 1797-től a keszthelyi Georgikonban is képeztek erdészeket, mert az intézmény nyolc osztálya között volt egy erdészeti és egy vadászati osztály is. Az erdész- és vadásziskolát 1806-ban két részre osztották, s ezzel egy időben a kismartoni Esterházy-uradalomban is megkezdődött az erdészeti képzés. Az alsó fokú erdészeti oktatás alapjait 1797-ben a liptóújvári kamarai uradalom erdészeti prefektusa, Vízner Ferenc vetette meg, aki az erdei munkások gyermekei számára saját népiskolájában erdészeti képzést adott, s a kikerülő erdőőröket a kamara alkalmazta.
1807 augusztusában az udvari kamara a selmeci bányászati akadémia mellett erdészeti tanintézetet, pontosabban tanszéket létesített, s ennek első professzora Heinrich David Wilckens lett, majd a két intézmény 1828-ban egybeolvadt, s az erdészetet 1832-ig Wilckens adta elő. A képzés hároméves volt, az erdészeti szaktárgyakat a második és a harmadik évben tanították. Nagy kézikönyve, erdészettana 1835 és 1837 között jelent meg Bécsben posztumusz kiadásban.
Az ebből a tanintézetből kikerülő szakemberek segítettek az uradalmi erdészeti szervezetek kialakításában, s azok egyedi jogszabályainak megalkotásában. Az Akadémia elsősorban a kincstár számára képzett erdőtiszteket, így a magyarországi birtokosok sokszor voltak kénytelenek osztrák és cseh erdészeket alkalmazni. 1807-től a Kamara kialakította az erdőfelügyelői rendszert is, ők bányatanácsosi rangban látták el feladatukat. Bécsben 1848-ban Mezőgazdasági és Bányászati Minisztérium jött létre, önálló erdészeti osztállyal, itt alkották meg az 1852-es birodalmi erdőtörvényt, s azt Magyarországra is alkalmazták.
A magyar erdészek 1851-ben alapítottak önálló egyesületet, de az egyelőre csak a Birodalmi Erdészeti Egyesület részeként működött, s ennek ellensúlyozására hozta létre Divald Adolf és Wagner Károly 1862-ben a magyar nyelvű Erdészeti Lapokat, majd evvel egy időben a Magyar Erdész-Egyletet, amelynek tagjai az erdészeti szaknyelv magyarosítását is célul tűzték ki. Maga a lap 1866-tól bővített tartalommal, Erdészeti és Gazdasági Lapok néven jelent meg.
Az 1860-as évek közepén a fakitermelés már a magyar gazdasági életben jelentős százalékkal szerepelt, hiszen csak a Tiszán és mellékfolyóin 1865-ben majdnem 34 millió darab fatörzset úsztattak le, a Dráván 8 milliót, a Száván 21 milliót, s az országban közlekedő szárazföldi járművek összesen több mint kétezer köbméter fát szállítottak. Ekkor a fa még komoly exportcikkünk volt, s az egyévi kivitt mennyiség majdnem elérte a 2 millió köbmétert.
Az új erdőtörvény 1879-ben lépett életbe, amely az erdészeti igazgatás megszervezésével járt együtt. A selmeci akadémia erdész szakának ügyeit a földműveléssel foglalkozó minisztérium vette át, s 1892-ben avatták fel az erdészek képzésére emelt új oktatási épületet, de a trianoni békeszerződést követően a főiskolának el kellett költöznie Selmecbányáról. Az erdészek modern képzésének igazi otthona végül is Sopron lett, s már itt ünnepelték meg 1935-ben a bányászati szakképzés honi megindításának 200. évfordulóját.
Mint a fentiekből is kitűnik, a magyarországi erdészeti felsőoktatás megszervezése Wilckens nevéhez fűződik, s az akadémiáról olyan kiváló emberek kerültek ki, mint Bedő Albert, aki az 1879-es erdőtörvényben az erdészet és a bányászat különválása mellett voksolt, vagy Divald Adolf, a magyar nyelvű erdészeti irodalom megteremtője, továbbá Kaán Károly, a kiváló erdész-politikus. Valamennyiük nevéhez alapvető szakkönyvek fűződnek, Bedő például 1885-ben négy kötetben adja közre "A magyar állam erdőségeinek gazdasági és kereskedelmi leírása" című munkáját. Faller Gusztáv 1871-ben az erdészképzés történetét tekinti át, Pauer János a millenniumra készít hasonló összefoglalót, s nehéz lenne ma már az erdészet múltjáról írni Tagányi Károly háromkötetes "Magyar Erdészeti Oklevéltár"-a nélkül.
Favágók – tollrajz 1658-ból
