Utak, poros utak
Utak, poros utak
A Rudolf által 1597-ben szentesített dekrétum 45. cikkelye kimondja, hogy az ispánok és alispánok a királyi és a közutakat (amelyeken a kereskedők az ő barmaikkal járnak-kelnek) minden vármegyében a törvényes mértékig és nagyságban kiszélesíteni kötelesek. A következő évben az uralkodó megerősítette e rendelkezést. A munka lassan haladt, mert 1599-ben az utak javításával kapcsolatban Rudolf elrendelte, hogy amely alispánokat hanyagságon kapnak, úgy a főispán vagy ennek hiányában a főkapitány, ingó javaikból kétszeres büntetést szabjon ki. Az egyik 1625-ös törvény megerősíti, hogy az utazók nagyobb biztonsága érdekében az erdőkön és a hegyekben áthaladó utakat is ki kell szélesíteni. Az új vámrendelkezések értelmében III. Károly 1723-ban elrendelte, hogy azok, akik egy-egy területen, illetve átjárónál jogosultak vámot szedni, kötelesek az ottani hidak, utak és töltések karbantartásáról is gondoskodni.
A középkor századaiban tehát lassan-lassan kiépült egy országos úthálózat, s az utakat döngölt földdel, kaviccsal vagy kővel fedték. Fenntartásukat robotmunkával oldották meg. Inkább a Felvidéken, Erdélyben és a Dunántúlon épültek kővel kirakott, esős időben is jól járható utak, míg az alföldi utak többsége rossz időjárási viszonyok, illetve az áradások idején nehezen volt járható. Úgy tűnik tehát, hogy addig, míg ez az úthálózat a középkori szállítási igényeket kielégítette, s a török korban is jó hadiútként szolgált, a 18. századra – Európa más országainak úthálózataival összevetve – már elavultnak, rossz minőségűnek volt mondható, s a megnövekedett forgalom igényeit messzemenően nem elégítette ki. Ez számos település esetében olyan kárral is járt, hogy a termést nem tudták időben eljuttatni a megrendelőhöz, vagy hogy járműveik gyakran szorultak javításra.
Ebben az időben az élő állatokat még többnyire lábon hajtották a célállomásra, s ez az állomás nemritkán Bécs volt, s hogy az utak forgalma aránylag szerény volt, arra abból is következtethetünk, hogy az 1720-as összeírás szerint a királyi Magyarországon 751 kereskedő élt. E statisztikai adatot tovább bontva azt látjuk, hogy 39 városunkban összesen 66 országos kocsis rendelkezett szállítási engedéllyel, és közülük is 22-en Pest-Budán működtek. Egy kocsis általában nem tarthatott 12 lónál többet, amely bizony kicsiny szám, ha arra gondolunk, hogy a sáros utakon nemritkán egyszerre nyolc lovat kellett a szekér elé fogni.
