Ferenczy
Ferenczy
Noha Ferenczy Rómából, Thorwaldsen műterméből hazatérve elődeiéhez és kortársaiéhoz hasonló lehetőségeket talált (oltárszobra Esztergomban, síremlékei a pesti belvárosi plébániatemplomban, 1829-32, az Ürményi család számára a váli templomban, 1825-32, Ürményi József, Kazinczy Ferenc portréi, 1829, ill. 1828), a megelőzően, gondolatai, céljai követeként hazaküldött Pásztorlányka (A Szép mesterségek kezdete, 1822) és Csokonai mellszobra (1818) jelezték: művészetét az egész magyar kultúra szempontjából és küldetésnek tekinti. Úgy tűnt, ennek beteljesítéséhez meg is volt a képessége. Harmonikus egységet alkotott a Csokonai-szobor idealizáló arca és a viselet gazdag plasztikája, ugyanígy az eszme és a figura gyengéd körvonala, a kivitel finomsága a Pásztorlánykában. Az előbbi azonban nem lelt folytatásra, köszönhetően Kazinczy hatékony tévedésének, ki ideális (antikizáló) egészet kívánt, az utóbbi pedig elhajlott a tiszta eszmeiség felé. Ez már első hazai ideálszobor-kísérleténél sikertelennek mutatkozott (Üdvözült lélek, Vál). Noha a síremlék halálfelfogása az új, klasszicista esztétikáéval és művészetével rokon (Schiller, Canova műveiével, Csokonai Az álom c. versében és A lélek halhatatlanságában megfogalmazott gondolataival), a mintául vett Thorwaldsen-dombormű a körplasztika problémáinak megoldásához kevés segítséget nyújtott.
Ferenczy portrésorozatában, mellyel a hazai jeles férfiak panteonját alkotta (Fáy András, 1838), őrizte meg a szép és a nemzeti eszméjének összefonódását. Ezekben, a közvetlen élmény hatására, az ideális szépség (nemes kontúr, drapéria és egyszerűség) társulhatott a winckelmanni "szép természettel", az ókori szobrászat mintáfára.
A Ferenczy ambícióinak megfelelő megbízások köztéri munkákra szóltak. Kölcsey-emlékművével (1841-46) kapcsolatban fejtette ki, a szobrász öntudatával, hogy a szobormű mellérendelt részletek nélkül is kifejező lehet. ("Ebbe volna a legnagyobb szépség és felsége az emléknek, ha Kölcseyt csaknem maga valóságába, ezen egy státuácskába kifejezhetném.") Első köztéri szobra a Kisfaludy Károly-emlék lett volna (oszloptalapzatra állított büszt [mellszobor]), ha elegendő pénz lett volna a talapzat (!) elkészíttetésére. (Ma a Nemzeti Múzeum kertjében látható.) Legjelentősebbnek viszont a Mátyás-emlék készült, amivel 1839-46-ig foglalkozott, Zauner bécsi II. József lovasszobrát véve mintául. (Mátyás-emléket tervezett vele egy időben Casagrande s az új, már romantikus nemzedék képviselője, Alexy Károly is.) Munkáját a bírálatok hatására megsemmisítette, ma csak az azóta híressé vált dagerrotípiákról ismerjük. Pedig Ferenczy (pantheon-) gondolata nem volt társtalan. Mednyánszky Alajos, Széchenyi István is foglalkozott a nyugati kultúrában ez idő tájt mindenütt felbukkanó nemzeti pantheon ideájával. Azonban – furcsa módon – csak az önkényuralom keltette fel rá a valódi igényt.
