A "régi" és az "új" stílus
A "régi" és az "új" stílus
A néprajzi szakirodalom – részben a Bartók Béla és Kodály Zoltán által a népi dallamok rendszerezésére kidolgozott "régi stílus", "új stílus" fogalom alapján beszél a régi stílusú népművészetről (amibe a 18-19. század fordulóját megelőző emlékek tartoznak általában), majd a 19. században kibontakozó "új stílusról", annak is egy reformkori korábbi és egy későbbi szakaszáról. Végül szólnak még a "legújabb stílusokról", olyan viseletekről és általában a viseletekhez kapcsolódó hímzésekről, amelyek már a 20. században alakultak ki, e korszak városi-polgári mintaképeinek hatása alatt. Ezeket a stílusokat, szakaszokat természetesen nem lehet átfogóan, valamennyi műfajra, táji és helyi változatra kiterjedően jellemezni, de néhány tendenciát talán kiemelhetünk. Ezelőtt még egy további megkülönböztetést is hasznos bevezetni. A népművészet fogalmába mi – késői, és a helyi paraszti társadalmakon kívülálló megfigyelők – besoroljuk a célszerűen, egyszerűen megformált mindennapi használati tárgyakat is, amelyek mintegy a korunkbeli formatervezéshez hasonló kiegyensúlyozott formákat mutatnak. E tárgyakat lehet besorolni a "használati népművészet" körébe. Itt olyan formákkal találkozhatunk, amelyek nem ritkán a csiszolódás, a folyamatos használat több száz vagy akár ezeréves múltjára tekinthetnek vissza. Változékonyabbak azok a formák és díszítmények, amelyeket a "reprezentációs népművészet" fogalmával jelölünk, s az ünnepi szerepű, ritkán használatba vett díszes tárgyak közt találunk. Az imént fölvázolt korszakolás főként a tárgyaknak erre a reprezentációs részére vonatkozik.
A régi stílusú népművészetre elnagyoltan az jellemző, hogy viszonylag közel állt a nemesi-polgári rétegek ízléséhez. Az országszerte sok közös vonást mutató régi stílusú hímzéseken például olyan virágtő- és inda-kompozíciókat találunk, olyan szegfű-, tulipán- gránátalma-motívumokat, amelyek közel állnak az ún. úrihímzések kompozícióihoz, virágaihoz.
Az új, parasztos stílusokban a kompozíció általában fölszabadul a korábbi szabályos geometrikus ismétlések alól. Erre jó példa a matyó hímzés története. A 19. század elejéről Mezőkövesdről olyan, a virágtő két oldalára állított pávás párnavég-hímzéseket ismerünk, amelyek közel állnak a régi rábaközi és erdélyi varrásokhoz. Ezt a keresztszemes munkát váltották fel szabadrajzú, de még szabályosan ismételgetett virágtövek, koszorúk, majd föltehetően az 1870-es, 80-as évektől a zsúfolt térkitöltésre törekvő szabad tervezés. Mezőkövesd arra is példa, hogy miképpen alakult ki viseletben is, hímzésben is versengés az újításokért, ami az egyes helyi sajátosságokat szinte végletekig fokozhatta, kiélezhette. A matyó viseletben a legények bő ingujja, amit hímzés díszített, így válhatott két méter bőségűvé, és a legények kötényén, a surcon, a lányok kötényén így lehetett egyre dúsabb a hímzés.
A fentiek szerint az új népművészet reformkori korai szakaszát még bizonyos "nemeses" tartózkodás jellemzi, a század végét pedig kompozícióban, színezésben egyaránt gyakran szertelenségig fokozódó harsányság, zsúfoltság (ami bizonyos mértékig összhangban volt a társadalom fölsőbb rétegeiben e korszakokban uralkodó divatokkal).
A később induló "legújabb stílusok" példája lehet Kalocsa, mellette lehet említeni az Alföld északi szélének néhány községét (Boldog, Tura, Galgamente), néhány dunántúli falut (Sióagárd). A kalocsai szállásokon a hímzés a városi drukkoló műhelyekben előnyomott minták kivarrásával indult, csupán pirossal és sötétkékkel. Lassanként szabadult föl a minta tervezése is, vált sokszínűvé, és lett meghatározó vonásává az olcsó fehér gyári gyolcsból való női öltözeteknek.
Tükrös (Somogy megye). Spanyolozás, vagyis színes spanyolviasz berakás díszíti. Tükrösöket, tükörtartó dobozokat pásztorok készítettek maguknak, vagy ajándékba. A magyar népművészetben általában ritka a figurális ábrázolás, a dunántúli pásztorok munkáin azonban gyakran előfordul. Tárgya sokszor maga a pásztor vagy a betyár és kedvese.
