Építészet 1918-1949 között
Építészet 1918-1949 között
Ugyan egész Európában megfigyelhető jelenség volt, hogy a háború után historizáló tendenciák jelentek meg ismét, nálunk a helyzetet súlyosbította, hogy a minden újat elutasító konzervatív állam, mint legfőbb megrendelő, a kevés megbízást a historizáló stílusok alkalmazásához kötötte, s míg Európában ez a tendencia néhány év alatt lecsengett, nálunk a húszas években végig, egészen a harmincas évek elejéig uralkodó maradt.
A századforduló nemzeti és népi irányultságú építészete a háborút követő években teljesen háttérbe szorult, részben felekezeti alapon vagy politikai nézeteik üldözése miatt. A vezéregyéniségek elvesztésével többen (így Pogány Móric, Kozma Lajos, Györgyi Dénes, Szende Béla, Szivessy Tibor) alkalmazkodtak az uralkodó neobarokk irányzathoz. Kivételnek számít Árkay Aladár (1868-1932) néhány munkája: a Városmajori kápolna (1920-23) és a rákosszentmihályi református kultúrház és templom (1927-28). Kivétel Medgyaszay István (1877-1959) is, aki viszont a magyaros formakincs kutatásában egyre távolabb jutott a népművészettől. Két világháború közötti épületein keleti, elsősorban a hindu építészet és a kínai pagodák formavilága jelenik meg, mint a mátraházai Sportszállón (1927) és Budapesten a Lorántffy Zsuzsanna utcai Baár Madas református gimnázium (1929) részletein. A nemzeti irány újjáéledése a bethleni konszolidáció után következik csak be. 1928-ban létrehozzák a Lechner Ödön Társaságot az "egységes magyar nemzeti építőművészeti közízlés megteremtéséért". A társaság egyik alapító tagja Vámos Ferenc 1929-ben vitát kezdeményezett a nemzeti építőstílusról, amely ugyan évekig eltartott, de különösebb hatást nem gyakorolt a korabeli építészetre. A társasághoz tartozó építészek a későbbiekben sem játszottak jelentősebb szerepet. A korszakban egyébként az amúgy is nehezen meghatározható "nemzeti" és "magyaros" fogalmak értelmezésének kiterjesztése figyelhető meg az építészetben, ezáltal mindenki mást gondolt nemzetinek. Wälder például neobarokk épületeit magyarosnak tekintette, mert a magyarországi barokk formáiból válogatott.
A húszas évek második fele az erjedés kora a hazai építészetben. A magyaros irányzat újraéledésével párhuzamosan a konstruktivista-funkcionalista építészet is megjelent. 1928-ban indult Borbíró (Bierbauer) Virgil (1893-1956) szerkesztésében a Tér és Forma című szaklap, amely programszerűen az avantgárd építészet terjesztését tűzte ki célul. Ugyanebben az évben létrejött Svájcban a CIAM, a modern építészek nemzetközi szervezete, melynek magyar tagjai Ligeti Pál (1885-1941) és Molnár Farkas (1897-1945) köré tömörültek. A csoport tagjai a CIAM eredeti elképzeléseiből megvalósítani csak nagyon keveset tudtak. Szociális elképzeléseik, politikai nézeteik a Ház-város-társadalom címmel megrendezett harmadik kiállításukon (1932) a hatalommal való konfliktushoz vezettek. Szociális izgatás címén a kiállított ábrák egy részét elkobozták, és kizárták őket a közmegbízásokból. A Köztársaság téri két telektömb beépítéséből csak három sávozottan elhelyezett OTI-bérház épülhetett fel (1934) Fischer József (1901), Ligeti Pál, Molnár Farkas és Preisich Gábor (1909) tervei szerint. Épült néhány önálló bér- és társasházuk: Molnár Farkas Lotz Károly utcai (1933) és Pasaréti úti társasháza (1937), Major Máté (1904-1986) Attila úti bérháza (1934), Fischer József Bajza utcai bérháza (1937). Legjelentősebb munkáik azonban a budai hegyvidék gazdag polgári megrendelői számára tervezett villáik. A fontosabbak: Molnár Csatárka utcai (1932) és Lejtő úti (1932), Fischer Bajza utcai (1936) és Szemlőhegyi úti (1936), Kósa Zoltán (1902-1978) Széher úti (1933) és a Le Corbusier irodáját is megjárt ifj. Dávid Károly (1903-1973) Somlói úti (1933) villái. 1938-ban a kedvezőtlenné vált politikai környezet miatt a csoport feloszlott, és egyénileg dolgoztak tovább.
A csoporton kívül is többen csatlakoztak a konstruktivista építészeti törekvésekhez. Legjelentősebb közülük Kozma Lajos (1884-1948), aki még Lajta Béla műtermében belsőépítészeti munkákat végzett, majd 1913-tól, a Budapesti Műhelyt megalapítva, magas színvonalú, de neobarokk bútoraival és családi villáival iskolát teremtett. Kaffka Péterrel (1898) és Vágó Lászlóval (1875-1933) közösen határozták el egy korszerű elveken alapuló kislakásos mintalakótelep építését a Napraforgó utcában (1930), a stuttgarti Wiesenhofsiedlung mintájára. A telepszerű együttes beépítés legfontosabb előnye a gazdaságosság volt. A terveket első menetben elutasították, s csak a tervezők számának kibővítésével – néhány konzervatív építész (Wälder Gyula, Kertész K. Róbert) részvételével – épülhetett fel a 22 családi házból álló telep, 22 építész tervei szerint. A harmincas években Kozma a budai hegyekben ontotta a neobarokk villáihoz hasonlóan magas színvonalú, de az új építészet jegyében született villa- és társasházépületeit: Herman Ottó utca 10. (1934), Berkenye utca 19. (1936), Somlói út 33/A. (1938), Bimbó út 39. (1934). Bérházai közül kiemelkedik a mozival egybeépített Átrium-ház a Margit körúton (1935-36). Kozma munkái mellett a Borbíró Virgil és Králik László (1897) tervezte Budaörsi repülőtér felvételi épülete (1936-37), Gerlóczy Gedeon (1895-1975) és Körmendy Nándor (1894-1969) OTI Baleseti Kórháza (1940), Nyíri István (1902-1955) és Lauber László (1902-1953) Szabadság téri volt Pénzintézeti Központja (1939-41) emelkedik ki a konstruktív törekvések közül.
Az új építészet korszerűsége a hivatalos építészet számára komoly kihívást jelentett. A húszas-harmincas évek fordulóján kialakuló, elsősorban nem építészeti indíttatású római iskola olasz példák nyomán a klasszicitás és a konstruktív építészet ötvözését valósította meg, és elveik Hóman Bálint kultuszminisztersége alatt a hivatalos kultúrpolitika szintjére emelkedtek. A római iskolához köthető építészetet a konstruktivistáktól a monumentalitás iránti igény, a történeti formák utánérzése különbözteti meg. Főként a templomépítészetben születtek jelentős alkotásaik. Árkay Aladár és Árkay Bertalan (1901-1978) korszerű, vasbetonvázzal kialakított, olaszos campanilével ellátott Városmajori temploma (1931-32) összművészeti szempontból is a római iskola legjelentősebb alkotása. Hasonló szellemben fogant Rimanóczy Gyula (1903-1958) pasaréti ferences temploma és rendháza (1931-34), Kotsis Iván balatonboglári temploma (1932-33).
A harmincas években a városok túlzott növekedése miatt előtérbe kerühek a városrendezési feladatok. Sorra elkészültek nagyobb vidéki városaink rendezési tervei (Pécs, Győr, Debrecen). A főváros korszerűtlen, túlzsúfolt városrészeire: az Erzsébet sugárútra (1930), az Árpád és Petőfi híd budai hídfője rendezésére (1937), egy városházával együtt kialakítandó új városközpontra (1940) tervpályázatokat írtak ki. 1937-ben elfogadták a városrendezési törvényt, mely előírta, hogy minden városnak el kell készítenie városrendezési tervét. A háborús készülődés miatt a tervek jórészt papíron maradtak.
A visszacsatolások idején a falukutató mozgalom fellendülésével létrejött egy új népies irányzat, amely a falusi építészetet akarta korszerű alapokra helyezni. Egyaránt elutasították a konstruktivista építészet "kozmopolitizmusát" és a magyaros építészet külsődleges nemzetieskedését.
A háború után következő néhány évben a súlyos háborús károk felszámolása volt az elsődleges feladat. 1948-ban megkezdődik az építőipar államosítása és vele párhuzamosan az állami tervezővállalatok kialakítása. A megnövekedett nagyságú feladatok indokolták a nagyobb tervezői közösségek létrehozását, azonban ezzel párhuzamosan minden magán tervezőiroda megszűnt. A közületi megbízásokat csak az állami tervezővállalatok kaphatták meg, az egyéni tervezés visszaszorult a minimálisra csökkent családiház-tervezésbe. A tervezés ilyen fokú centralizációja maga után vonta az építészet felülről való irányíthatóságát, ami be is következett.
