A freskó
A freskó
Az egyházi festészet legfontosabb technikája Magyarországon a 18. században a freskó volt (falkép – tkp. nedves vakolatra, mészben nem oldódó színekkel festett festmény). Míg az előző században a freskók kisméretűek és a táblaképek felépítését utánozzák, most hatalmas méretűre növekednek és sajátos képformát mutatnak. A mennyezet egy-egy boltszakasza, akár egész felülete képtérré válik, és ezt sokalakos festmény tölti ki. A művész "beviszi" a csodás eseményt a templomba, a jelenlévő hívő szeme előtt tárul fel a látomás, a szentek által előidézett csoda. Az egyik legfőbb ábrázolási eszköz az illuzionizmus. A festett architektúra a valóság folytatásának, reális, hiteles építészetnek tűnik, amely megnöveli a földit, kitágítja határait. Az égre "nyílik": középen feltárul és a gomolygó felhők között bepillantást nyújt a mennyországba, ahol a bibliai történetek és a szentek életének eseményei játszódnak le. A művek tartalmi köre tehát meglehetősen korlátozott: intim, zsánerszerű, pszichológiailag elmélyült. A táj meglehetősen korlátozottan érvényesülhet. Néha e "logikus" távlat helyett szabálytalan képformát látunk, több nézőpontból lehet a képet nézni, s mindegyikből a középrész jelenti a felső régiót s a képkeret az alsót.
