Életképek
Életképek
Életképfestészetünk forrásai is többfélék. Kétségtelenül hatott rá a régi németalföldi művészet, de kialakulása levezethető a hazai ismeretterjesztő, népviseleteket, népszokásokat ábrázoló illusztrációkból is. A legnagyobb ovációval mindenesetre e műfaj sikeres alkotásait üdvözölték a kortársak, mert úgy vélték, benne megtalálható mindaz, ami nemzeti sajátosságnak mondható (viseletek, szokások, színek és helyszínek), s hogy ennek révén egy karakteres nemzeti művészet bontakozhat ki. Nemzeti abban az értelemben is, hogy tartalma hozzáférhető a szélesebb közönség számára is, s így alkalmas a művészetek iránti érzékenység elültetésére. Néhány előzmény után Barabás Miklós Vásárra menő román családja (1843-44) lett a példa, mely lírai (biedermeier) realizmusával megfelelt a korszak legjelesebb művészeti írója, Henszlmann Imre (1813-1888) követelményrendszerének is. Henszlmann ugyanis a 40-es évek elején megjelent írásaiban fejtette ki, a nemzeti művészetről szóló koncepciójában, a való ábrázolásának (s nem az akadémiai másolatoknak) jelentőségét a hazai művészet (stílus) megteremtésében.
A paraszti életkép felvirágzása a századközépen a szokások, jlellegzetes figurák, a couleur locale felfedezésén nyugodott. Épp ez vonzotta Magyarországra (Szolnokra) azokat a bécsi vagy bécsi tanultságú mestereket, akik révén a biedermeier realizmus átfordult a szabadabb foltfestés, a vonalas rajzolattól független kolorizmus irányába (August von Pettenkofen). Megtette ezt a lépést a fiatal Lotz Károly is (1833-1904), amikor az alföldi pusztán vágtató betyárjaival (táj- és életkép összeolvasztásával) egy harmadik területre: a történelmi festészet régióiba merészkedett, a szabadság névtelen hőseit festve az önkényuralom idején, romantikus módon.
Mondhatjuk: az életkép meghatározta a kort. Részese a tájképeknek (staffázsalakok révén), belopódzik a portrék allegorikus szerepet betöltő motívumainak és az ellesett pillanat hatását keltő beállításainak kompozíciós rendjébe, s jelen van a történelmi festészetben is.
