Tájképek
Tájképek
A tájképi rajzolatok Magyarország kultúrában gazdag területeiről készültek elsősorban. A kultúrának a természet jelenével övezett emlékei (Erdély, a Felvidék és a Balaton-felvidék) ihlették a barokk vedutafestészet hagyományát őrző grafikákat (mint Joseph Fisher Rajzolatokban előadott utazás Magyarországon a Vág vize mentében c. albuma, 1818), de a többségükben leíró jellegű, topográfiai hűségre törekvő sorozatokat is (Petrich András, a Neuhauser fivérek munkái), romantikus felhangot kölcsönözve a realisztikus ábrázolásoknak. Festészetünkben ennek ritka, korai példája Markó Károly Visegrádja (1828 k.). Markó (1771-1860) később Itáliában kibontakozott klasszicista, idealizáló tájfestészete kiszakadt a magyar művészet történetéből, melyben az 1850-60-as évekre nagylélegzetű alkotásokban bontakozott ki – már a német romantika hatására is – egy történeti, romantikus tájfestészet (Kelety Gusztáv: A száműzött parkja, 1870), s a romantikus érzelmeket a természet önálló életébe integráló tájszemlélet (Brodszky Sándor: A Balaton Szigligetnél, 1857). A kor akadémikus tájfestője, Ligeti Antal, reprezentatív célokra készült festményein is (MTA felolvasóterme négy festménye, 1870) megőrizte múlt és jelen, individuum és természet romantikára visszautaló, finom harmóniáját.
Ligeti reprezentálta másfelől azt a tájat is, ami a költészet révén a nemzeti sajátosságok és a szabadság szimbóluma lett: az Alföldet (Alföldi táj ménessel, 1868). A motívumokban szegény vidék valójában kihívást jelentett a festők számára a kompozíciós szabályoktól független, szabad festőiség kibontakoztatásához. Ebben az értelemben úttörő az angol akvarell- és tájfestészet hagyományait felhasználó Barabás Miklós (1810-98) akvarellje.
