A közelmúlt
A közelmúlt
1945 politikai és művészeti szempontból egyaránt cezúrát jelent a magyar fotóművészet történetében. Szinte az egész magyar alkotógárda kicserélődött: ki kényszerűségből, ki önszántából távozott vagy hagyott fel a fotografálással. Ilyen vérveszteséget egyetlen művészeti ág sem képes könnyedén elviselni. A művészi fényképezés jelentősége háttérbe szorult. A fénykép csak mint agitatív, mozgósító eszköz jött számításba. Jó, "művészi" fényképnek azt tekintették, amelyik közérthetően, egyszerű eszközökkel ábrázolta "az ország erőfeszítéseit", bemutatta a termelést, az osztályharc és a mindennapi élet kiemelkedő mozzanatait. Az egyéniség kifejezésére nem sok mód kínálkozott, a merészebb megoldásokat azonnal a formalizmus kifejezésével bélyegezték meg. A fotóművészet jelentősen vesztett korábbi, kedvező megítéléséből, másodlagossá fokozták le. Az első országos fényképkiállításra csupán 1953-ban került sor. Ezen a kiállításon döbbenhetett rá a tájékozottabb néző, milyen hihetetlenül elmaradt fotográfiánk a nemzetközi élvonaltól.
Fotóművészetünk csak a hatvanas évek közepén ébredezik Csipkerózsika-álmából. Botrányok közepette fedezik fel a külföldön oly megszokottá vált grafikus ábrázolásmódot, vagy új tárgykultúra megjelenését a fényképeken. Koncz Csaba, Nagy Zoltán, Lőrinczy György "absztrakt" képei az első kísérletet jelentik egy korszerű látásmód érvényesítésére. A magyar fotóművészek végre felfedezik a másutt már bevált és elfogadott különféle eljárásokat, mint a Person-féle tónuselválasztó eljárás, a High-, illetve Low-Key tónus- és rajz-redukáló technika, a hatást fokozó lágyítás, a kemény grafika, a tiszta kontúrrajz, a maximális tónusredukció, a relief és szolarizáció, a negatív és a pozitív összemásolása, a vonalbontás és a tónuskialakítás céljából különböző textúrájú anyagok közbeiktatása. Az anyagkezelés szabadsága és a formakultúra fogalmának kitágulása eredményezi, hogy a magyar fotóművészet a hatvanas években elindulhatott az öntörvényű fejlődés útján. Míg a hatvanas évek közepéig képeink nagy részét elavultnak minősítette a nemzetközi szakkritika, a hetvenes és főleg a nyolcvanas években már méltán jutalmazták különféle díjakkal a külföldön bemutatott műveket. Világszerte előtérbe került az egyéni látásmód, az anyaggal való kísérletezés, az új kifejezési eszközök – mint a holográfia, a Polaroid-fényképezés – felhasználása az alkotásban. A kilencvenes évek új technikai lehetőségei – mint a mágneses képrögzítés vagy a kompakt-lemezes fényképezés – pedig minden bizonnyal tovább szélesítik a skálát, új, meghatározó szempontokat visznek bele a műalkotások megítélésének és minősítésének folyamatába.
Ramhab Gyula: Májusi erdő (1930-as évek)
A magyar fotóművészet dióhéjban összefoglalt történetének olvastán sokan felkapják a fejüket és megkérdezik: miért hiányoznak az ismertetésből olyan világhírűvé vált fotóművészek, akiknek kiállításai ezreket vonzottak idehaza? Nos ök, bár származásukat tekintve magyarnak számítanak, de fiatal korukban, alkotótevékenységük megkezdése előtt, vagy csekéllyel azután, végleg eltávoztak Magyarországról, így a honi fotográfia történetében nem játszottak, nem játszhattak szerepet.
Minden elismerésünkre méltóak azonban, hisz nekik köszönhető, hogy ezrek és ezrek tudják, hol található ez az ország. Álljon itt – a teljesség igénye nélkül – a legjelesebbek neve: André KERTÉSZ, MOHOLY-NAGY László, Robert CAPA (Friedman Endre), MUNKÁCSI Márton, MURAY Miklós, KEPES György, KOLLÁR Ferenc, Rogi ANDRÉ (Földes Rózsi), LANDAU Erzsi, Juan GYENES (Gyenes János).
Minden elismerésünkre méltóak azonban, hisz nekik köszönhető, hogy ezrek és ezrek tudják, hol található ez az ország. Álljon itt – a teljesség igénye nélkül – a legjelesebbek neve: André KERTÉSZ, MOHOLY-NAGY László, Robert CAPA (Friedman Endre), MUNKÁCSI Márton, MURAY Miklós, KEPES György, KOLLÁR Ferenc, Rogi ANDRÉ (Földes Rózsi), LANDAU Erzsi, Juan GYENES (Gyenes János).
Sz. G.
