A második művészet kora
A második művészet kora
A 68-as forradalmat követő retorziók, a művésztársadalom megfogyatkozása (emigráció), a kultúrpolitika gyakorlata (a támogatott, tűrt és tiltott művészet kategóriáinak bevezetésével) már nem szabhattak gátat a saját törvényei szerint mozgó művészetnek és művészeti életnek. Kialakult a "második művészet", hasonlóan a társadalmi lét más területein jelentkező, a valós igényeket kielégíteni kívánó rendszerekhez. Kialakult a tudományok új szemlélete is, mely a sajátos, organikusan keletkező jelenségeket a válságba jutott modernizmussal összefüggésen, mint az egész nyugati civilizáció számára tanulságos példákat és struktúrákat értelmezte (közgazdaságtudomány, szociológia, pszichológia stb.). Köztük a művészetelméleté, ami az avantgárd műtárgyak magyarországi tiltott élete, valamint a modern műkereskedelmi-érvényesülési szisztémával szemben fellépő nyugati, "képromboló" tendencia tapasztalatából a puritán, műtárgy nélküli, konceptuális művészetet támogatta, s építette ki regionális és internacionális kapcsolatrendszerét. Vagy az az irányzat, mely a kortárs nyugati művészet ismeretében hangsúlyozta a sajátos hazai hagyományokra épülő esztétikai innovációkat, a nemzeti kultúrák termékenységére, szerves fejlődésére, eredeti, alternatívaként értelmezhető, az egyetemest gazdagító jelenségeire hívta fel a figyelmet.
A 60-as évek konceptuális képalkotó kísérletei (közéjük tartozott Méhes László hiperrealizmusának szubjektivitást, tartalmat, interpretációs lehetőséget elvető radikális objektivitása is) kihatottak a reprezentáció megújulására, mely az új eszközökkel gazdagodva mint environmentális művészet jelent meg, változatlanul egzisztenciális kérdéseket fogalmazva újra (Konkoly Gyula, Schaár Erzsébet), majd élő művészetként, rituális performance-ekben (El Kazovszkij) jelenítve meg a nagy civilizációs mechanizmusokat, állandó körforgásukat. Az új konceptualizmus azonban elsősorban nyelvi vizsgálódásként, a fogalmak tárgyiasításaként, vizuális interpretációjaként bontakozott ki (Pauer Gyula elmélete a pszeudóról), gyakran társadalmi-politikai színezettel, s a tárgyalkotó művészetet is befolyásolva. Ennek köszönhető, hogy modern szobrászatból a magyarországi álmodern szituáció álstruktúráinak megjelenítése-tárgyiasítása felé is nyílt út, azaz egy ironikus-abszurd tárgyalkotás irányában (Haraszty István, Galántai György). E tiltott művészet mellett "megtűrt" lett az absztrakt-geometrikus képi gondolkodás, mely a hazai konstruktivista hagyományok mellett a minimalizmusra és nem grand art jellegű hagyományra is támaszkodott.
a) A minimalista, nyelvi-strukturális jellegű, a vizualitás törvényeire koncentráló szeriális művek (Hencze Tamás, Pécsi Műhely, Budapesti Műhely), szerkezeti rokonságban lévén a film, zene ugyancsak absztrakt nyelvi kísérleteivel, képzőművészek, zenészek (Új Zenei Stúdió) és filmesek (Balázs Béla Stúdió) közös munkáit eredményezték, a műalkotás hagyományos komplexitását a különböző művészetek világosan strukturált egységével teremtve meg. A szerialitás lehetőségeit gazdagította az új sokszorosító technika, a szerigráfia művészeti alkalmazása.
b) A minimalista szemléletű szobrászat, vidéki településeknek és ipari üzemeknek köszönhetően bontakozott ki, távol a kultúrpolitika figyelő tekintetétől. Az ipari technológia biztosította az új anyagokat (acél, beton, műanyag), nagy méreteket, amik új és meglepő téri és szobrászati eredményeket hoztak (Dunaújváros, Siklós, Leninváros művésztelepein). E művésztelepeken alkotott munkák a helyi szoborparkokban a szocialista típusú művészetpártolás és a szocialistának mondott művészettől a lehető legtávolabb eső művészet különös szimbiózisaiként a minimal art magyar múzeumai.
c) A minimalista szemlélet a képzőművészet körébe vonta az iparművészetet – elsősorban a textilművészetet. Tértextilek, az anyag természetes állapotait kutató, "eleven" textilek készültek, elsősorban az ugyancsak csoportos alkotóműhelyekben, vidéki szimpóziumokon (Velem).
d) Geometrikus rendszerekként jelentek meg a vizuális jelek eredendő szimbólumértékét felfedő vagy újra megteremtő kísérletek. Paraszti, primitív és archaikus kultúrák jelképalkotó módjait tanulmányozva alakult ki Bak Imre művészetében egy különös képalkotás lehetősége, mely minimalista redukció útján s a nyelv egyetemességét valló konceptualizmussal, a metafizikai szférát is tartalmazó figurális ábrázolás megújítási kísérlete volt. Az ahistorikus kultúrákhoz való visszatérés, jeleik strukturált rendjének s a civilizáció legmagasabbrendű jeleinek és rendszereinek (elektronika) egymásra vetítése ugyanakkor Országh Lili életművében szürrealisztikus civilizációképet teremtett.
A minimalizmushoz is köthetők az eredendő technikákat és anyagokat rekonstruáló kísérletek (Schrammel Imre, Siklósi Alkotótelep), melyek például a kerámiát alakították szobrászi jellegűvé, egyúttal land artként a térképezés ősi formáját (a megjelölt hely mint központ a végtelen térben) elevenítve fel a nyitott, de strukturált modern térszemlélet mellett. Ez az ikonográfiailag szakrálisnak nevezhető, szoborszerű tárggyal jelölt pont alkalmassá vált az ember-világ azonosságának újrafogalmazására a modern identitásválság idején. A "site" (hely) szobrászat ilyen sajátos változatai a tájba illő, a természettel, ipari tájjal egylényegű, mégis nomád módon áthelyezhető, helynélküli, önreferenciális tárgyak és antistruktúrák is, melyeket meghatároz az elevenség: az egyes elemek önálló karakterének, vitális energiájának kihangsúlyozása Lois Viktornak az elemek rendeltetésével ellentétes funkciót betöltő szerkezeteiben, vagy Samu Géza csupasz vagy applikációkkal ékes, totemisztikus faágaiban, environmentjeiben, hol az elevenség az élővilág metamorfózisaiból, átjárhatóságából – és humorból keletkezik. Ez a modernizmustól áthatott, de annak alternatívájaként a 70-es évek végén jelentkező művészet egyaránt interpretálható esztétikai és antropológiai művészetfogalmakkal, s az utóbbi miatt univerzálisnak nevezhető. Hogy a mű mítikus és szinkretikus karaktere Magyarországon múltidézetek nélkül megvalósulhatott, bizonyára köthető a helyi kultúrában még élő mesterségek, rítusok, összetett funkciójú tárgyak ismeretéhez. Amint az imagista képalkotás egy sajátos, magyarországi változata is a parasztság körében még élő egyetemes természetmítosz tapasztalataiból s Csontváry örökségéből sarjadt ki 1970 körül Tóth Menyhért univerzalista festészetében.
Jovánovics György: Ember (1968)
