A posztnagybányaiság
A posztnagybányaiság
A posztnagybányaiság inkább etikai, mintsem stiláris meghatározó; jellemzője a nagybányaias természetelvűség és a szakmai műgond iránti tisztelet. Leginkább a Gresham-körhöz tartozók képviselték az így jellemezhető szakmai-etikai felfogást. A legidősebb, Berény Róbert (1887-1953) az emigrációból hazatérve keveset festett (Kapirgáló, 1933-34) főként plakátot tervezett. Bernáth Aurél nagybányai tanulmányok után Bécsben, majd Berlinben expresszionisztikus, nonfiguratív képeket, grafikákat alkotott. Hazatérve nagy lélegzetű, új korszaka indult a Rivierával (1926-27). Az ezt követő képekben (Reggel, 1928, Tél, 1929, A festőnő, 1931) már kibontakozott gazdag és érzékeny koloritja, intellektuális-érzelmi visszafogottsága és a festészetünkben csak a Ferenczy Károlyéhoz mérhető műgond. Az ötvenes-hatvanas években készült falképek sokfigurás kompozícióiban változatlan alakjainak meditatív jellege. 1955-ös Szabó Lőrinc-portréját a markáns, tömör jellemábrázolás emeli ki. Szőnyi István is Nagybányáról indult, majd átmeneti klasszicizáló szakasz után a Duna-kanyar, Zebegény lett fő ihletője (Zebegényi temetés, 1928, Eladó a borjú, 1933, Este, 1934, Kerti pad, 1943). A világos, finom színek, lágy hangulatok, a tempera kedvelése nyomot hagyott az ötvenes években készült falképein is. Egry József (1889-1951) művészetének kritikai hangú, átmenetileg szecessziós kezdetei után balatoni magányában alakította ki különös festői világát. A téma mindvégig a föld, víz, levegő, fény viszonya. A képeken reális látványból építkező, szerkesztett atmoszféra jelenik meg (Balatoni halászok, 1923, Önarckép napsütésben, 1927, Szent Kristóf, 1927, Visszhang, 1937 k.) Panteisztikus természetszemlélet rendezi az ellipszis, parabola, hiperbola alapformái köré a sajátos expresszivitást.
